Nyilván nem csak maga a romániai forradalom harminc éves ezekben a napokban, hanem számos hozadéka is. Márpedig hozott jót is, rosszat is. Az egyik ilyen az első romániai magyar párt. Napra pontosan ma harminc éve alakult meg az RMDSZ. És jó is, rossz is, pontosabban az előbbi volt és az utóbbi lett.
Már a Ceaușescu-rezsim megbukása után szinte azonnal megalakult e párt, amely kezdetben nem párt akart lenni, hanem érdekvédelmi szövetség, és a mai napig azt hangoztatja magáról, hogy ez utóbbi, holott ez maximum közjogilag, a bejegyeztetését tekintve van csak így, minden más szempontból egyre csak távolodik az érdekvédelmi szerepkörtől, miközben a pártként működés minden ismérvét bírja.
1989. december 25-én alakult meg, és kezdetben az egész Romániát tekintve az egyik leghaladóbb politikai tömörülés volt. A kezdeti tisztaság és elhivatottság aztán ugyanúgy ment tévútra, ahogy a többi párt is, meg maga az ország: az euforikus kezdetektől indulva fokozatosan jöttek rá, hogyan lehet tulajdonképpen etnobizniszt csinálni a képviseletből, miként működhet néha maffiaszerűen, ugyanakkor magánvállalkozásként egy párt. Most, a születésük harmincadik évfordulóján azt láthatjuk, hogy számtalan piszkos manőver révén országos és helyi szinteken is sikerült az egyik legprogresszívebb erőből oda eljutni, hogy nem képviselik, hanem használják a magyar közösséget. És teljes joggal nevezhetjük e pártot többek között magyar PSD-nek.
Körülbelül az első öt-tíz év volt az, amikor nagyjából még tisztán működött az RMDSZ, amikor még valóban foglalkoztak valós magyar közösségi ügyek előmozdításával is, vagy legalábbis próbálkoztak. Sikereket már ekkor is inkább települési szinteken értek el, országoson alig. És tiszta volt az itteni, lokális, valamint megyei RMDSZ-szervezet is.
Például ameddig nálunk, Bihar megyében Varga Gábor irányította a tömörülést, igazi, tisztességes, sőt, elhivatott értelmiségiként, akkor a magyar párt még vállalható volt a tudatos választópolgár számára is. Aztán rájuk rúgták az ajtót azok, akiknek azóta is a markában van a megyei és az összes itteni települési RMDSZ-szervezet. „Vége az érzelmi alapú politizálásnak” – ezzel a szöveggel érkezett meg a gazdasági alvilágból Kiss Sándor, hogy követelje magának a megyei szervezet vezetését, karriert kínálva azon fiataloknak, akik az ifjúsági szervezet voksait biztosították számára a megválasztásához. Amikor először kopogtatott, akkor még egy választmányi gyűlésen egyszerűen ki tudták penderíteni. Később azonban újra nekifutott, és ekkorra megkötötte a háttéralkuit, elrendezte a szükséges szavazás lebonyolítását, így már nem kopogtatott, hanem biztosra menve bevonult a funkciókra éhes támogatóival, és teljesen a saját szolgálatukba állította a szóban forgó megyei szervezetet. Amely azóta is ezeknek az embereknek a a magánbiznisze. És mondom: ez csak egyetlen helyi szervezet, csak egy példa. Az is igaz persze, hogy eklatáns példa, hiszen az itteni vezetés megkaparintása után ez a megyei szervezet úgy híresült el romániai magyar berkekben, mint a legkorruptabb és a legmocskosabb az RMDSZ helyi, illetve területi szervezetei között.
Személy szerint az első érdekes, apró emlékem a megyei szervezet kapcsán egy elszóláshoz kötődik. A '90-es években már a sajtóban dolgoztam, amikor még működött az ország legelső magántévéje, épp itt, Nagyváradon. A TVO nevű helyi, amatőr tévéadó, amely annyira kevés felszereltséggel bírt, hogy vágni sem tudták az anyagokat, ezért mindenféle eseményeken sokszor több órányi anyagot felvettek, és az egész egy az egyben ment adásba. Épp egy ilyet néztem egy éjjel (a TVO csak éjjel sugárzott, mert saját frekvenciája nem volt, meg kellett várnia a műsorszünet beálltát a központi adónál), ami az RMDSZ megyei vezetésének tanácskozásán készült. És a hosszú, vágatlan anyagban arra figyeltem fel, hogy rólam beszélgetnek. Az akkori megyei RMDSZ-elnök, valamint az akkor már politikai pályán is mozgó volt magyartanárnőm – arról megy a szó, hogy nem tetszik nekik az egyik cikkem, és a volt tanárnőm, akivel kölcsönösen nagyon szerettük egymást régebben a suliban, azt kérdezi az elnöktől, én meg ezt hallom a tévéadásban: "akkor jól teszem, ha felhívom az újságnál, és lebaszom?” Szó se róla, ez volt az egyik legmeglepőbb tévéműsor, amit valaha láttam. De ennél jóval több is volt: ez önmagában még tulajdonképpen természetes és normális reakció, még akkor is, ha rögzítették – ám az elmúlt évtizedek távlatából visszatekintve egyértelműen elmondható, hogy nem pont abban a pillanatban, de nagyjából akkoriban kezdődött el az RMDSZ-ben is, több negatív folyamat mellett a sajtóval való viszony új alapokra helyezése. Ami elvezetett aztán oda, hogy már sok éve újságírókat vegzálnak, fenyegetnek, próbálnak befolyásolni, szankcionálni, emellett a sajtótermékeket is leuralják, mindenféle lehetséges módszerrel tőlük való függőségre kényszerítve azokat.
Egyébként is tudom ezt, a sajtóban töltött huszonnégy év során személyesen is megtapasztaltam a cenzúra és a nyomásgyakorlás számtalan módozatát. Fenyegetőzéstől a rovatom tőlem való elvételén, és más kézbe adásán át addig, hogy a kritikus írásaim miatt levettek politikai témákról, később már anyagi és adminisztratív természetű büntetéseket is kaptam. Nem beszélve a rengeteg pici belső trükkről: onnantól, hogy hogyan butították le egyes kényes anyagaimat, a figyelemfelkeltő cím semmitmondóval való helyettesítése révén, a szövegrészek áthelyezése révén, hogy az érdekesebb részek a cikk elejéről a közepére, vagy a végére kerüljenek, hátha nem jut odáig az olvasó, azon át, hogy vezető helyre érdektelen anyagokat helyeztek, a kényesebb témákat pedig minél hátrébb eső oldalakra, azokon is a lenti részbe tervezték be, kisebb címbetűkkel szedve, meg azon át is, hogy hány hasábos legyen az illusztráció, hiszen minél nagyobbra méretezik az RMDSZ-fotókat, minél kisebbre a vele konkurens pártokét, továbbá szerepeljen-e azon a főszerkesztő által elvtelenül kiszolgált párt logója, ha a háttérben ott volt valami tárgyon, míg az ellenfeleinek számító pártok logóit tartalmazó képekről rendszeresen levágták a pártok védjegyeit, egészen odáig, hogy számos anyagot egy az egyben cenzúráztak, néha pedig az is megesett, hogy meg sem jelent.
Most már ott tartunk, hogy a romániai magyar közösségnek egyáltalán nincs szabad nyomtatott sajtója, sem televíziója. A szabad rommagyar médiának néhány minőségi terméke létezik csak, és az is csupán interneten van jelen, és fiatal, csak pár éves az összes ilyen. Minden mást az RMDSZ és a Fidesz ural. Mivel a magyar PSD mellett a romániai magyar sajtó másik részére a Fidesz tette rá a kezét – és ezzel együtt a szájkosarat is. A Fidesz által megszerzett itteni médiaszegmensre nagy befolyása van még az Orbánék által összetákolt EMNP-nek is, amely meg a Tőkés László egyik játékszere. Úgyhogy ott tartunk, hogy a három évtizeddel ezelőtti forradalomszikrája Tőkés, és pár embere is vígan cenzúráztat, manipuláltat ma már, és sorsokat tesz tönkre, hangokat hallgattat el a rommagyar médiában is, nem beszélve a szintén akkoriban született "érdekképviseletről", az RMDSZ-ről, amely ugyanezt műveli. Szóval harminc évvel a forradalom után, meg az RMDSZ megalakulása után immár nem a román diktatúra cenzúrázza a romániai magyarság sajtóját, hanem épp a magyar pártok.
Egy másik összevetés – a rengeteg lehetséges közül – az, hogy a születésekor független RMDSZ mára kikkel paktált le, Romániában, illetve kik használják Magyarországról. A ma három évtizede megalakult RMDSZ régebben legalább kifelé, külső viszonyrendszereiben független volt, miközben befelé egyre sötétebb és mocskosabb lett – mára viszont ez is megváltozott, és persze rossz irányba. Hiszen a belpolitikában – valamelyest védhető módon – mindig a választások román nyerteseivel szövetkezett RMDSZ mára már nem egyenlő távolságban van a román pártoktól, hol ezzel, hol azzal kormányozva, hanem a legjobb viszonyt a legnagyobb és legvállalhatatlanabb, legvisszahúzóbb PSD-vel ápolja Romániában. Ráadásul ezzel egy időben magyarországi függőségbe is került, hiszen régente még háborúztak a Fidesszel, de miután Orbán két pártot is alapított Erdélyben, a saját bizniszeinek futtatása céljából, de egyik párt sem tudott úgymond együttműködést, valójában befurakodást elérni az RMDSZ-nél, Orbán úgy döntött, hogy magát az RMDSZ-t veszi át: fel is húzta, mint egy kesztyűt. Így ma már számos ügyben immár a Fidesz keze van benne a román pártokkal való üzletelésben is, csak egyfajta kesztyű, külső borítás ehhez az RMDSZ.
Az évfordulós számvetési lehetőség között ott van még például az is, hogyan alakult a ma harminc éves RMDSZ támogatottsága. Természetesen az első években felívelő volt, hiszen más volt maga ez a párt is, mint ma, mások voltak az állampolgári tapasztalatok is, valamint az ezekből eredő választói magatartások. Jó pár éve azonban azt látjuk, hogy az RMDSZ támogatottsága folyamatosan csökken. Ennek számos oka van, de alapvetően az történik, hogy elpártolnak tőle a magyar szavazók, az pedig simán kamu, amit néha magyarázatként igyekeznek propagálni, nevezetesen, hogy nem a támogatók pártolnak el, hanem ilyen mértékben fogy a magyar. Sőt, a magyarsággal, a szavazatvesztéssel, de még a PSD-vel, valamint a Fidesszel is összefügg az a sötét gyanú is, amely már több voksolás óta körüllengi az RMDSZ választási eredményeit. Itt is írtam már erről, és a lényege, hogy a román pártoknak is, de főleg az RMDSZ kiemelt partnerének, a PSD-nek is érdeke, hogy ez a magyar párt ne tűnjön el (de nem a magyar közösség miatt, hanem azért, mert szükség esetén használhatják mindenféle többségek kialakítására, szavazások eldöntésére az RMDSZ-esek voksait), és a Fidesznek is érdeke a részben immár Orbánék által ellenőrzött RMDSZ bent tartása mindenütt, ahova választásokon bejuthat, hiszen ennek révén tudnak bizniszelni. Így aztán a fogyó magyar szavazatokat azzal kompenzálják, hogy román pártokkal kötött titkos alkuk révén, szervezetten szavaztatnak az RMDSZ-re románokat.
Szóval ez épp csak néhány összevetési témakör volt, azzal kapcsolatban, hogy hova jutott a szülinapos párt. És persze még rengeteg további szempontból vizsgálhatjuk azt, hogy hol tart most a harminc éves szülinapos, de nem akarom ezzel esetleg fárasztani a drága olvasókat, örülök ha egyáltalán maradt még valaki, aki idáig eljutott az olvasásban. Inkább mutatok valamit. Egy kis érdekességet. Bár egyet már mutattam belőle, fennebb.
Van egy gyűjteményem az 1989-es eseményekkel összefüggő kiadványokból, valamint az elmúlt évtizedek választásikampány-anyagaiból. Ezt a kollekciót átnéztem most, az évfordulón, és ezeket találtam. Matricák. Lehúzósok. Ha jól emlékszem, a legelső romániai szabad választásokra készíttették ezt is, de maximum a második ilyen voksolás idejéből származik.
Ekkor még friss, megbízható és tiszta volt az RMDSZ. És vagányaknak tűntek a kampányanyagaik is (sőt, önkéntesként, teljes elhivatottságból magam is mentem éjjelente plakátokat ragasztgatni számukra, meg közben kóbor kutyáktól futni, visszajárva újraragasztani az anyagokat minden olyan helyre, ahonnan reggelre az eső lemosta a házi készítésű csirízzel felrakott plakátokat, vagy éppen lelopták, hiszen akkoriban még ez is újdonságnak számított, és voltak, akik el akartak tenni ilyesmiket emlékbe). Szóval itt vannak ezek a körülbelül huszonkilenc éves matricák. Meg itt van ez az RMDSZ. Akkoriban még jó dolognak tűntek – csak később derült ki, hogy levakarhatatlanok. És most a matricákra is értem ezt. Például én az olvasólámpám búrájára ragasztottam ezekből – aztán amikor pár év múlva már nem vagesz dolog volt az RMDSZ, hanem piti és ciki, megpróbáltam levakarni. Magamról is, a lámpáról is. De nem akart lejönni. A lámpáról sem, de a munkahelyemen rólam sem. Úgyhogy inkább kidobtam az egész lámpát. Ők meg a munkahelyemről próbáltak párszor engem. Valami hasonló lenne az egyetlen lehetséges megoldás mostanság, a harmincadik évét már igen nagy hiteltelenségben megélő párt vonatkozásában is: a levakarása magunkról. Mert eléggé lehúzósok, abban az értelemben is, hogy lehúznak. Vagy úgy is mondhatjuk, már ott tartunk, hogy – a befőtt teszi el a nagymamát mintájára – a lehúzós húz le minket.
Egyébként – mint látható – az egésznek a szavatossága is rég lejárt.
És ha már itt tartunk mutatok még néhány képet a születésnapos párt harminc évvel ezelőtti megalakulásának korabeli sajtóvisszhangjairól. Köszöntsük ezzel, legalább egy percig emlékezzen arra, hogy tisztán indult.
1989. december 27., a Fáklya című Bihar megyei napilap (a képek kattintással nagyíthatók, így az azokon szereplő cikkek elolvashatóak – már legalábbis ott, ahol a képen túl kicsi a szöveg. Ahol eleve nagy a szöveg, ott a kép nagyítása lekicsinyíti azt – hehe, ez van. Legalább találó példa a témához, hiszen nem az lesz, mint amire számítunk.)
Szintén 1989. december 27., Fáklya: megalakul a MIDESZ is. Ezt a felhívást az a Szilágyi Zsolt szignálta, aki aztán egy darabig az RMDSZ parlamenti képviselője is volt, aztán átpártolt a pártból kiszorított Tőkéshez, majd egy darabig az Orbán-Tőkés-féle Erdélyi Magyar Néppárt elnöke is volt. Az itt még épp megalakuló MIDESZ pedig annak az RMDSZ-nek az ifjúsági szervezete lett végül, amely RMDSZ egyébként mostanra leuralta, bekebelezte szinte az összes romániai magyar civil szervezetet is.
1989. december 28., Fáklya: alakulóban az RMDSZ itteni, azaz Bihar megyei szervezete is
1989. december 29., Fáklya: létrejön a központi RMDSZ-iroda is
1989. december 30., Fáklya: a forradalom évének legvégén, szilveszter előtt már a területi építkezésnél tart az RMDSZ, ami bámulatosan gyors, hiszen itt még csak öt nap telt el a fő struktúrájának megalakulása óta. (Ezt még akkoriban kereteztük be, hiszen akkor még számítottunk rájuk, és számítottunk nekik.)
Ma, harminc évvel később pedig már annyi, hogy áh, hagyjuk. Csak ők nem hagynak már minket.
