Kérés is érkezett, meg is ígértem, hogy elmondom, pontosan hogyan lehet magyarországi útlevelet igényelni. Úgyhogy öntsünk tiszta vizet a lovak közé, csapjunk a pohárba. Itt a kiskáté.

No: Budapestről kapom a hírt, hogy benne vagyok a szombati Népszabiban. Innen, a blogomból idéznek, valamint a Fácsén posztolt bejegyzésemből.

Nem rossz. Most biztosan húzzák egyesek a szájukat, hogy "eh, Népszabadság"... Pedig nem ilyen sima ez. A lap irányultságával én sem értek egyet - viszont emlékezetembe idézi, hogy annak idején én is épp ott töltöttem a nagyonis hasznos tanulóidő egy részét, a teljes sajtógyakornokoskodást. És egy dolog az irányultság, más pedig az, hogy ahhoz fogható profizmust azóta sem láttam a magyar írott sajtóban. Persze ők is változtak azóta. De ez már más történet. Köszi a kis PR-t. Az Index főoldala után épp jó ez másodiknak. S ennyi. :)

Fogalmam sincs.

(Na jó, azért még hozzáteszek pár mondatot.

Arról van szó, ugye, hogy Nagyváradon lassan már nem marad olyan magyar vonatkozású szobor, emlékmű, emléktábla, amit ne ért volna valamilyen sérülés. Néha elvétve visszatérő jelenség volt eddig itt egy-egy kis emlékgyalázás - ám az utóbbi időben ez a trend felerősödött, s mind több az ilyen eset, viszonylag rövid idő alatt.

Czárán Gyula - csak két betű kellett a tolvajnak?

Nemhogy tapizni, de megérinteni is tilos a kiállított tárgyakat a legtöbb kiállításon. Legalábbis a látogatóknak. Helyes is. Pedig néha érdekes lenne megfogni több száz, vagy akár több ezer éves tárgyi emlékeket - hogy néhány ősi molekula ragadjon a bőrünkre, s így fizikai kontaktusba is lépjünk a múlttal. De nem tesszük, jól visszafogjuk magunkat.

Ehhez képest képzeljük el, mi lenne, ha mindenki kedvére hülyülhetne a kiállítási tárgyakkal. De nem hülyülhet mindenki. Csak a múzeum alkalmazottai.

Tegnap volt a Múzeumok Éjszakája Nagyváradon is. És még most is zajlik a Körösvidéki Múzeum Napjai rendezvénysorozat, amelynek a része volt az éjszakázás. Meglepően sok látogató volt tegnap. De persze nekik nem lehetett tapizni a múzeumban. Én két nappal a rendezvény előtt jártam ott, beharangozó cikket írni. Épp akkor rendezték a kiállítási tárgyakat, készítették elő a terepet. És nagyon rendesek,mértéktartóak, kulturáltak voltak a sajtóval. Ám amikor a sajtósok távoztak, mi lett? Weheeej! Buliii, hülyülés, party a kiállítási tárgyakkal. Egyfajta Éjszaka a múzeumban-őrület. Pedig még nappal volt...

Erről szereztem pár képet.

Mi románok vagyunk, mert Romániában élünk.

Ennyi, kész, passz. Kiskoromban így érveltem egyszer - valószínűleg eléggé kétségbe ejtve az önazonosságom tudatosításán épp dolgozgató szüleimet.

Abban az időszakban volt ez, amikor a gyerek megtanulja például az állampolgárság és a nemzetiség fogalmait is, s a kettő közötti különbséget. (Meg ugye vannak olyan helyekre születettek is, akiknek külön realizálniuk kell, hogy a kettő a mi esetünkben nem esik egybe, nem olyan nemzetiségűek vagyunk, amilyen állampolgárok.) Szerintem a legtöbb gyerek átesik ezen is. Ahogy én is átestem. De örömmel jelentem, hogy hamar megtanultam, hogy is van ez. S azóta sem felejtettem el.

Pedig az állam azóta is, újra meg újra nekilendülve, különféle módszereket és eszközöket bevetve dolgozik azon, hogy elfelejtsük. Pontosabban azon, hogy ők felejtsenek el minket. Merüljünk feledésbe, legyünk a múlté.

Mindez onnan jut eszembe, hogy megint gyereknek néznek mindannyiunkat. Megkezdődött a próbanépszámlálás - az októberben tartandó romániai népszámlálás hivatalos főpróbája. És az a kifejezetten galád húzás derült ki ennek kapcsán, hogy a kérdőíveken a magyarságot három kategóriára osztották fel: magyar, székely és csángó. Milyen szép, ugye? Hát dehogy!

Hallom, megint itt az Eurovíziós Dalfesztivál, vagy hogy is hívják. Úgy látszik, az ipar sosem unja meg a hullócsillagok fellökdösését a műégboltra. Az álsztárok, értékpótlók gyártását. Különféle giccses vetélkedők, nesze nektek showműsorok keretében.

Ráadásul már a híradóban is ez van: az előbb ott kértek, hogy szavazzunk a magyar versenyzőre. Semmi baj az illetővel, rendben - sőt, alig ismerem -, de akkor ez most mi? Nemzetiségek versenye, vagy dalverseny? Arra szavaz - már akit felizzít az ilyesmi -, hogy melyik vérvonalú induló, milyen nemzetiségű versenyző tetszik neki? Magyar, akkor jóvan, oszt kész? És minden más országban ugyanígy, a saját véreikkel? Nem arra kellene inkább  - egy dalversenyként meghirdetett akármin -, hogy melyik a legjobb dal?

Bár igaz, akkor szerintem egyik dal sem nyerne soha, egyik évben sem...

Alig telt el egy kis idő, s máris adja magát az előző bejegyzésem folytatása. Úgy látszik, őszinteségi rohamuk van épp, vagy mi... A temetős geg után most egy másik Bihar megyei RMDSZ-es rendezvény szórólapján találtam aranyosat.

XD

Óriási! :)

Megkaptam az Élesd városában épp zajló XV. Ifjúsági Hét  programját. Ebben van a következő humorcsapás.

Összefutottam azzal az újságíróval, aki ellen legutóbbi perét indította Tőkés László - s amely perét szintén elvesztette, egy előző ilyenhez hasonlóan. Érdekes dolgot mondott a sajtós.

A gigantikus tömegnyomásnak engedve úgy döntöttem, felteszek néhány képet is, megmutatva, hogy mi vár sok kedves olvasóra. Vagyis fotókkal illusztrálom, milyen is a magyar állampolgársági eskütétel, nagyjából hogyan zajlik, milyen a hangulata, kerete, töltete.

Kezdetben best of jellegű összeállítást akartam összerakni az eskütételünkkor készített fényképeimből. Aztán eszembe jutottak a személyiségi jogok...

Ma délelőtt - mintegy negyven perc alatt - honosodtam Magyarországon. Azaz letettem az állampolgársági esküt, mától magyar állampolgár vagyok.

No, de a lényeg: ahogy ígértem, megmutatom itt, pontosan mit kapnak a kedvezményesen honosított, illetve visszahonosított magyar állampolgárok.

A nap szenzációs híre ugye, hogy amerikai bejelentés szerint lelőtték bin Ladent. Nem semmi - mondhatnánk, ha nem láttunk volna még karón varjút. Ám láthattunk, az utóbbi évtizedekben is, bőven. Nézzük is meg, most milyen karókon pihennek éppen.

A legfeltűnőbb ugye, hogy elmaradt a hatalmas robbanás. Amiről már én is írtam itt, nemrégiben. És nemcsak az atomrobbanás, de a világ kirobbanó öröme is. Mert oké, főleg itt-ott Amerikában ünnepelnek most, az elnök által tett bombasztikus bejelentés után, de igazán nagymérvű megkönnyebbülést nem látok. Pedig ugye 10 éven át üldözték ezt az egy embert, akit a hivatalos verzió szerint most lelőttek.

Új védjegyet ajánlanék Romániának. A régi országlogóról már úgyis rég kiderült, hogy lopott.

Itt van ez. Tegnapelőtt fotóztam Nagyváradon. Április 29-e van, húsvét is elmúlt már - de a Mikulás még mindig mászik az egyik ház homlokzatán. Reménytelenül.

Eröl beszeltem, it lelyebb valamikór.

Hoty indultt eggy hónlap, aholl a hejjesírásról izélgetünk. Es készűlt rólla eggy riportt a Dúna tévénekk, meg a Kosút rádijónak is. Par úlyságiró inditotuk a hónlappot, kőzössen szerkesztyük.

Többször volt már téma, hogy milyen ennek a blognak az olvastottsága, többen érdeklődtek. Még akkor is, amikor az előző blogfelületen nyomtam, ahonnan elköltöztem ide. Ott - vagyis az előző felületen - ugye annyira kezdetleges volt még minden, hogy lehetőség sem volt mérni a forgalmat.

Azóta váltottam - s ma reggel magam is meglepődtem. Mára ugyanis - épp mire úgy döntöttem, hogy akkor posztban reagálok a vonatkozó kérdésekre - megdöntöttem a rekordomat.

Itt, az új hazámban ugyanis rászabadítottam a Google Analyticset a blogomra. És épp jókor gondoltam, hogy akkor választ adok a blogom látogatottságára vonatkozó kérdésekre is. Mert immár hivatalosnak számító adatokkal jöhetek.

Úgyhogy lássuk akkor, milyen a blogom látogatottsága. Mutatom, egyszerűen screenshotban, beszéljen az, beszéljenek az adatok:

Ezek a fő sarokszámok tehát: 17.303 egyéni látogatója van ennek a blognak. És 24.685 oldalletöltés eddig.

Köszönöm, drága, aranycsillag olvasók! Ez önmagában sem rossz, sőt. Ám még hozzá is teszem, hogy eleve még csak pár hete költöztem át ide, azaz nemrég indítottam ezt a felületet.

Napok óta zajló provokációk és a ma estére sikeresen kiprovokált tömegverekedés után a rendőrség kordonnal zárta el Gyöngyöspata települést. Rendőrségi csapatszállítók tartanak jelen pillanatban is a helyszínre az autópályákon. Időközben a településen garázdálkodó "Véderő" vezetője bejelentette, hogy indul Gyöngyöspata polgármesteri székéért...

Ez az, köszi!

A szélsőjobb most megmutatja, hogyan kell vérrel kampányolni, s azt is, milyen lenne az ő világukban élni. (Bár a szélsőbal rémuralma mellett ebből is kaphatott már ízelítőt régebben Magyarország is.)

Sőt, az állandóan cigánybűnözésről visongó viccmagyar horda azt is bizonyítja végre, hogy a cigánybűnözés mellett magyarbűnözés is van. Mégpedig szervezett.

És lassan már nem csak a szabadságjogok, a polgárok, a közrend, de az államrend ellen is irányuló. (Ha Viktorék még ezt a polgárháborúközeli bemutatót, puccsszerű szélsőséges főpróbát is végigszunyókálják, vagy cinkosan végignézik, az pedig csak megerősíti, hogy politikusbűnözés is van.)

Védje már meg valaki az országot a "védelmezőitől", mentse meg a "nemzetmentőktől" is!

Vérfagyasztó vezető hír, első oldalas anyag mindenhol. Utána igazi pánik legalább ezen a földrészen, ha nem mindenütt. Azt gondoltam, ez következik, amikor tegnap világgá röpítették a hírügynökségek ezt az anyagot. Az a lényege ugye, hogy az al-Kaida atombombát rejtett el valahol Európában, amit akkor robbantanak fel, ha elfogják, vagy megölik Oszama bin Ladent.

Ám nem így történt. Mármint sehol pánik, sőt, a hír csak kevés helyen lett vezető. Na nem mintha nem tarthatna méltán igényt erre - hiszen a média harap az ilyesmire, a médiafogyasztók nagyrésze pedig szeret rettegni (a híreken elgondolkodni meg nem), úgyhogy hozná is a nézettséget/olvasottságot egy jó kis atomos cucc. Főleg, hogy a bomba akár a szomszéd padlásán is lehet...

Úgyhogy inkább arról van itt szó szerintem, hogy rosszul súlyoztak a szerkesztők: az Európában lapuló, és földrajzilag is sokunkhoz közeli katasztrófával fenyegető atombombát kiütötte a húsvét. Magyar szférában pedig a húsvéti alkotmány.

De maradjunk a lényegnél: felrobbantásra váró atombomba van valahol a környéken. Nem tudom, ki, hogy van vele, de szerintem e hír dacára is nyugodtan tervezhetünk még közép-, sőt hosszútávra is. Én ugyanis arra figyelek, hogy "akkor robbantanak, ha elfogják, vagy megölik Oszama bin Ladent". Vagyis - szerintem - soha. Mivel - szerintem - Oszama bin Laden nem létezik.

Tömegsírok vannak a szomszédban. Erről tegnap hallottam, beszélik a környéken. Ma utánanéztem a dolognak. Arra jutottam, hogy valóban van ebben valami.

A többség nem elfelejtette a történteket, hanem egyszerűen meghalt: lassan már nem marad tanú. Akik még élnek, már alig emlékszenek valamire, de arra sem pontosan. Ennek dacára éledt fel a híresztelés. Az, hogy Nagyvárad Biharpüspöki negyedében halomra lőtt embereket rejt a föld.

A Második Világháborúban végezték ki őket. Így szólt az infó. Állítólag több helyszínen is zajlottak a mészárlások. Megnéztem ma ezeket a helyszíneket. A helybélieknek biztosan imerősek lesznek a képeken szereplő területek.

Ezek egyike a mai főút mentén lehetett, ott, ahol mostanság épp a zöldövezetet alakítják át a házak előtt. Pontosabban ide irányítottak azok, aki úgy vélik, hogy tudják. Ilyen a terep mai arculata:

Megint. Sosem bírok szó nélkül elmenni mellette. Újra egy ünnep, s a lapok újra tele vannak mindenféle politikuskák hirdetéseivel.

Most épp húsvét ürügyén köszöntenek. A román, s a romániai magyar lapok jórésze is ezzel van ma dugig: a hirdetők egymással versengve igyekeznek minél kenetteljesebben csodaszép ünnepet kívánni nekem, mint polgárnak. Azaz nekünk, mindannyiunknak. Egész oldalak telnek meg a szövegeikkel. Van, aki még a fotóját is odabiggyeszttette mellé. Hogy el ne felejtsük: ő Ő az, aki csupa jót és szépet kíván nekünk.

Nagyon undorító. Azért nem mondom, hogy rendkívül undorító, mert az még sokkal undorítóbb, amit az év(ek) többi napján művelnek. És abban nincs semmi rendkívüli: az nekik szokásuk, létfenntartásuk, alapjuk. Ilyenkor meg csak virágba borítják a saját szobrukat. Azokat a szobraikat, amelyeket ugyanúgy közpénzből húzattak fel, ahogy az egész karriekjüket a közpénzekre építették, s ahogy végülis a mostani hirdetéseket is abból fizették.

Ja, hogy saját zsebből állták a hirdetéseik árát? Igen? Miért, azok a zsebek honnan származó pénzekkel vannak tele, mégis? Azaz az immár sajátnak a nagyrésze honnan származik? Na, azért...

Úgyhogy ne. Ünnepeken - és főleg vallási ünnepeken - se köszöntsenek engem, minket politikai ripacsok. Igazán nem ezzel mutatják meg, hogy érdeklem őket.

Megtiszteltetés ért: Alíz hívott, csatlakoztam egy nemrég indult kezdeményezéshez. Létrehoztunk egy webhelyet, amely különösebb háttérmagyarázatot nem igényel. Magáért beszél - sőt, ír. Nyelvorzókra vadászunk.

Mától van új alkotmányunk, formálisan (gyakorlatilag januártól lesz, akkor lép érvénybe).  Magyarországnak van - helyesbíthetnének egyesek. Á-á: nekünk van - helyesbítenék akkor én.

"Meg vagy hívva?" Emlékszem, nagymamámnál ez azt jelentette: "meg vagy húzatva?"

Hát meg. Mármint meg vagyok hívva. De ha elmennék, meg lennék húzatva.

Szíves meghívást kaptam ugyanis két konferenciára. Mind a kettőt ugyanazok szervezik, egyazon eseménybe tömörítve. Hogy azt mondja: Első Magyar Világtalálkozó.

Már a nevéből, a hangzásából is sejthetik a tapasztaltak és/vagy vájtfülűek, hogy itt valami nincs rendben. Túl nagy a merítés. És sosem sült el jó semmi olyan szervezetecske és szervezés és szerveződés, amiben összekapcsolták a magyarokat és a világot. Gondoljunk csak a magyarok Magyarok Világszövetsége nevű rossz viccre, amit házi pénzgyárként üzemeltetnek, a magyar érzésekre rájátszva. Nos, én ennek a mostani akárminek is leginkább pénzszagát érzem. És igen, külön zavar ez a szag, ha közben magyar ügyek vannak a kirakatban.

No, jelen esetben pedig erről van szó, itt:

"Sosem lehet elég korán elkezdeni! Neveljen szadista sorozatgyilkost gyermekéből! Ha most vásárol kicsinyének véres druzsbát, bónuszként ingyen hazaviheti csemetéje számára oktatófilmünket, A texasi láncfűrészes (The Texas Chainsaw Massacre) összes részét!"

Egy nagyváradi üzlet előtt elhaladva láttam meg ezt a csodálatos játékszert. Szerintem epic.

Be is tértem rögvest, s kikértem a kirakatból a kis aranyost, hogy lefotózhassam, továbbá közelről is megcsodálhassam.

Hazát cseréltem, szívet nem.

Szóval elköltöztem. Egy ideje itt, ezen a webhelyen is tanyázom - de immár ez lett a fő. Mostantól itt keressetek, drága olvasók, itt lakom, blogice.

 No, itt van, ez ma jött. Majdnem egy hónappal ezelőttre vártam ugyan, de végülis így is jó. Sokat csúszott, a várt ünnepi átadásról is lecsúszott, az ígért áprilisi határidőből is kicsúszott, de aztán végül becsúszott.

Nagyonis fontos eleme persze a dolognak, hogy alapvetően önös politikai érdekek miatt kapjuk meg az állampolgárságot - ám ezt a vonzatát ezúttal nem akarom tárgyalni, most egy kicsit félreteszem. Hiszen jó ez azért, egyszerűen, önmagában. Ez az, amit alapvetően gondolok róla. A többivel foglalkozni ráérünk még, amikor majd közelebb érnek a dolog politikai konkrétumai.

Vannak még más vonatkozásai is egyébként.

Ezúton üdvözlöm a Reggeli Újságot, amelyik sosem fogy ki a humorból. Nevetünk is rajta rendszeresen.

Most például azt másolja, amit látszólag utál. :)

Lényegében egyetlen beteges elme (volt kollégánk amúgy, aki végül a Reggelinél főszerkesztőként kapott még egy esélyt a sorstól, valamint a lapjuk mögött álló gyanús román üzleti köröktől) miatt az egész marketing stratégiáját (oké, ez az előbbi nagy szó ide, de hadd örüljön kicsit az illető) ránk, azaz a Bihari Naplóra építi: állandóan, évek óta a szapulásunkkal próbál magának helyet csinálni, legalább egy kicsiny részt kikönyökölni. Szerény eredménnyel - pontosabban nagy, jól látható, rikító eredménytelenséggel.
És mégis, azóta is kitartóan hozzánk méri szinte minden lépését: ha lemarad valamiről, s mi nem, akkor velünk péládlózva magyarázkodik; ha nem hívják meg eseményekre, de minket igen, akkor minket emlegetve dühöng; ha bármilyen más kudarc éri, akkor minket nevesítve motyorog magának. Sőt, még az egyes szabadnapok előtt is tájékozódik arról, hogy vajon mi megjelenünk-e, a mi szerkesztőségünk dolgozik-e - s ehhez méri a saját csapatának munkarendjét.
Az ilyesmi teszi ki tulajdonképpen az összes promóciós elképzelését. A sóhermarketing újabb nagyszerű példája mindez.
Na meg a rommagyar, provinciális újságírás papírfelhasználás mélypontjának illusztrációja.

Szóval állandóan minket emleget, minket sző bele egyes cikkentyűibe a Reggeli, nagy kitartásal próbálva mocskolni. Tehát így is folyamatosan jelen vagyunk abban a lapban, amely hol konkurensünknek álmodja magát, hol alternatívának.
Ám immár láthatóan nem elég, hogy szinte minden lapszámukban minket emlegetnek: immár a cikkeinket is átveszik.
Igaz, hogy sima lopás formájában, de ez csak aranyosabbá teszi az egészet.

Idén is lesz elsötétítgetés, világszerte. Mégpedig épp ma este, 20:30-tól 21:30-ig.

Az jut eszembe, hogy vajon hány millió otthonban kapcsolják ki rövidesen az elektromos készülékeket - és főleg hányban nem. Mert bár a kezdeményezés neve A Föld Órája, a Föld nagyobbik részén nem lesz semmilyen hatása.
Ugyanis szerintem csak a világ fejlettebb felén csatlakoznak ehhez a kezdeményezéshez is - meg általában az összes ehhez hasonló, kicsit aktivizmusba hajló, kicsit tini mozgalmárkodó, kicsit geek, de azért alapvetően jó akcióhoz.
És igen, bármilyen furcsa is, mi is inkább a világnak ehhez a feléhez tartozunk. Csakhogy a civilizált rész perifériájához.

Úgyhogy szerintem az egész Balkánon - s ezen belül a balkáni Románia területén is - nem ez a döntő nap, s nem ez a döntő akció.
Errefelé másképp oldják meg a mérhető energiafelhasználás csökkentését: itt nem a készülékeiket kapcsolják ki azok, akiket foglalkoztat a túlzott energiafelhasználás, hanem a villanyórájukat…

És persze van egy másik gondolat is, amely ilyenkor elkerülhetetlenül beköszön. Mégpedig az, hogy tényleg elképesztően függőek vagyunk az elektromos energia működtette mindentől.
Más években is mefigyeltem már magamon, hogy ha itthon töltöm A Föld Óráját, akkor alig más, mint egy áramszünet.
Mivel áramszünetkor is szinte mindig ugyanaz játszódik le.

Árnyék vetül ránk az utóbbi hetekben ismét: a sötét kilencvenes éveké. Nem véletlen az áthallás az egykori lózunggal, hiszen akár úgy is mondhatnánk, hogy kísértet járja be. A nacionál-posztkommunizmus kísértete.
Mert amit mostanában a PSD és a PNL művel magyar ügyekben (is), az a hamisítatlan iliescui hagyományok ápolása.

Persze kell ehhez egy Csibi Barna is, aki Avram Iancu-bábot akaszt nyilvánosan, meg egy nagyköveti feleség is, aki a magyar kormányfő mácius 15-i beszédének felolvasása után saját lélekből még ömleng egyet, ahelyett, hogy gátat szabna magának, továbbá kell egy román hírügynökségi tudósító, aki a két beszédet gátlástalanul egybemossa.
Nos, ami a mieinket illeti: a követ neje szerintem hibázott. Megesik. Csibi Barna pedig néhány ismerősöm szerint vélelmezhetően román titkosszolgálati provokatőr. Nem tagadom, nekem is átvillant az agyamon ez a lehetőség, de szerintem kisebb az esélye, hogy az. Gárdista ugye - ami szinte automatikusan némi agyalágyultságot feltételez. De legalábbis a gondolkodásra való képesség jelentős beszűkülésével szinoníma. Szerintem ő ennyi ebben a képletben.

Szóval ezekből indult ki a PSD és a PNL legújabb magyarellenes kampánya.
Látjuk, főleg a román hatalom leváltására irányul ez a hőzöngésük is: egyszerre akarnak román szavazatokat szerezni, elásni a PD-L-t, magyarok szolgájának állítva be azt, továbbá egy kicsit odapörkölni az RMDSZ-nek is, amelyik még mindig halogatja az újabb átállást. Úgyhogy elismerhetjük: kezdetben csak a román-román küzdelem egyik eszköze volt csupán a sok éve immár példa nélkülien primitív magyarellenes csörtetés.
Csakhogy hiába látjuk a valós céljaikat, ha az eszközeik mi magunk vagyunk.

És ne legyenek illúzióink: most épp a Csibi és a meghamisított Orbán-beszéd volt az ürügy - de ha ezek nem lettek volna, találtak volna mást.

És lám, máris vannak követők, máris bátorodik fel a román sovinizmus is. Csak egyelőre még hülyéskedik. Még csak szórakozgat.

Hogy nem szakad rá…!
Akiknek volt már dolguk a romániai igazságszolgáltatással “igazságszolgáltatással”, azok jórészének talán nem ismeretlen ez az asszociatív gondolat.

Nyilván odabent, tárgyalótermekben, folyosókon is sokszor megfogalmazódott már ez a vágy, felszakadt már ez a sóhaj, előrevetítődött ez az ómenszerű lehetőség.
Hiszen a romániai “igazságszolgáltatás” egész rendszerét tekintve, vagy akár számtalan részletét vizsgálva nagyonis jogos elvárás ez. Akár a mottójuk is lehetne, a fejléces papírjaikon is szerepelnie kellene ennek a jelmondatnak: “És nem szakad ránk…!”

Nos, úgy látszik, de. Szakad. Végül mégis.
A kép a nagyváradi bíróság bejáratánál kézült.