Megyünk a koncsertóra. Már sötétedik közben, s a helyszín amúgyis egy kicsit gyanús környéken van.

Az egyik házikó ajtaja nyitva, odabent épp veszekszik egy roma család - fenyegető, fekete hangjaik egy kis lámpa sárga fényével együtt áradnak ki a leszálló estébe.

A zenei helyszín bejáratánál pedig már tömeg - és minden irányból érkeznek még, egyre többen. Kicsit odébb néhány középkorú, nagy bajszú roma kászálódik be épp egy ezeréves Daciába.
Őket nem érdekli a koncert, valószínűleg csak épp itt laknak valahol a környéken, mint annyi más társuk. De azért még elnézegetik az érkezőket.

Á, biztosan nem is tudják, mi készül itt. S ha tudnák, akkor sem ismernék a fellépő együttest. Ha meg még ismernék is, biztosan nem szeretnék. Nem az ő világuk - gondolom magamban.

Pont ekkor az egyik roma megszólal, mintegy maga elé mormolva: "Quimby..." Mire a másik hozzáteszi: "most múlik pontosan". Mire a harmadik: "Az, az, hehe".
S azzal kacarászva magukra is csukják a kocsiajtókat, indulás.

:)) Számomra ez volt a legelső váradi Quimby-koncert legjobb jelenete.