Hogy toljam. Akárhova nézek itt, mind ezzel jönnek a hivatalos szervek. Toljam ezt, toljam azt.

Pedig most vagyok itt életemben először. De ha tudtam volna, hogy ilyen erőszakosak, meggondolom ezt a kis bringás kiruccanást Told településre. Ám nem tudtam előre, úgyhogy ha már átjöttem kerékpárral Magyarországra, akkor ezúttal Biharkeresztes egyes környékeit néztem meg. És a környékbeli települések legizgalmasabbjának Told tűnt, mivel zsákfalu, úgyhogy eltekertem ide.

Hat kilométerre van Keresztestől, és már a Toldra vezető út is mutatja, hogy elszigetelt településről van szó: ugyanis ez az út összevissza foldozott, valamint keskeny. A viseltes aszfaltcsík végén található Told maga pedig olyasmi, amit ez az út is megelőlegez: nincs éppen szétesve, de az átlag magyarországi falunál rendezetlenebb. A nélkülözés érzetét kelti a rajta végigbringázó utazó számára, azaz számomra. Később utánanézve kiderül, hogy nem alaptalan ez: a falu lakosainak – mintegy háromszáz fő – nagy része ugyanis mélyszegénységben él. Mondom: ez egyes részeken egyértelműen látszik is itt. Egy helybelitől megtudom – mivel a kánikulában megszomjaztam –, hogy a faluban egyáltalán nincs bolt, de még kocsma sem, minden ilyesmi legközelebb csak Keresztesen található. „Az egyik háznál lehet inni, oda szoktak járni” – teszi hozzá, de azt nem mondja magától, melyik az a ház, én meg nem kérdezem, mert amúgy is inkább kihagynám ezt. Egy szegénykonyhát viszont épp látok, pár méterre onnan, ahol e helybelivel beszélek. De persze nem megyek be. Érdekesség viszont, hogy az a szegénykonyha a könyvtár épületében üzemel. Igen: bezzeg könyvtár van... Akármennyire zsák viszont ez a falu, közel van a román-magyar határhoz, úgyhogy a határ másik oldaláról sem csak én jutottam el ide: a település sok romos, összeomlóban lévő háza közül többet megvásároltak romániai lakosok, de nem azért, hogy itt lakjanak, hanem csak pro forma, a magyarországi lakcím megszerzése érdekében. És van egy fura egybeesés is: ebben a faluban többnyire romák laknak, akárcsak ők, maga a település hátrányos helyzetű, és itt próbál tanodát működtetni, meg munkahelyeket teremteni a hátrányos helyzetűeket segítő Igazgyöngy Alapítvány – amelyikről én ugyan soha nem hallottam eddig, de épp tegnap, azaz mielőtt ma ide vetődtem, véletlenül, hirtelen döntéssel, szóval épp tegnap jött szembe a neten velem egy olyan hír, hogy a Fidesz-kormány a felére csökkentette a hátrányos helyzetűeket segítő bizonyos Igazgyöngy Alapítvány támogatását. És tessék: ma meg épp ebbe futok bele, itt, Toldon...

További érdekesség, hogy a polgármesteri hivatal mellett lévő köztéri postaládára (amely a feladandó küldemények számára van odahelyezve) ki van írva – kézzel, filctollal, egyből a piros ládára –, hogy „Ne dobjon be senki semmit, a postásnak kell odaadni”. Erős viszont a társadalomkritika, ezen belül a vallás- és egyházkritika a településen: szuggesztív képként ugyanis azt tekinthetem meg, hogy a templom udvara nem valami rendezett kert, hanem közvetlenül a templom épületénél, a belső területen egy csomó birka legelészik, heverészik, mintha az egyház és a hívek viszonyrendszerét bemutató performansz lenne ez, e zsákfalu nagy csendjében. Tényleg nagy a csend amúgy, most, egy hétköznap délután, bármerre járok itt, bármelyik utcán csavargok épp. De gondolom, máskor is ilyen csend van. Hangos szót egész ottani kószálásom alatt mindössze egyszer hallok – de az is épp velem kapcsolatos. Pont indulok már kifelé a faluból, amikor egy, az út szélén poroszkáló, népes roma család jön el mellettem, és az apró gyerekeik néznek engem: az új, vagánykék bicajomat is, de talán azt is, hogy nincs rajtam trikó (hőség van, na, ezerrel tűz a Nap). Erre az anyjuk odaszól nekik (és értem én, hogy részben azért nekem is szánja a szavait), olyan jellemzően harsányan, azzal a tipikus akcentussal: „Forduljatok el gyorsan!”

Na, de mindez csak néhány életkép, hangulatkép volt Toldról, csak úgy, bónuszként. Ám visszatérve ahhoz, amivel kezdtem, meglepően inszisztensek itt a hivatalos szervek. Akármerre megyek, nem hagynak békén, feliratokon üzengetnek. És nagyjából mindig ugyanazt. Hogy csináljam ezt, meg csináljam azt. Mintha a motivációs szövegek, a szurkolás fővárosa lenne ez a falu. Mindenhova ki van írva, hogy toljam.

Érkezéskor még úgy gondoltam, ez a biciklire vonatkozik. De tolja a fene, tekerek tovább. Nem azért jöttem bringával, hogy csak tologassam.

Aztán elkezdődik. Kiderül, hogy itt ez egyáltalán nem csak a kerékpárra vonatkozik, hanem mindenre.

– „Told azt a madafakin' művelődést!”

– Jól van, na, néha tolom. De nem most, hiszen nem érek rá.

– „Told az olvasást!”

– Jól van mán, oszt akkor essek el a bicajjal, miközben olvasgatok? Különben is minek tettél ki két táblát ugyanide, ugyanarról? Nem bírod, eldönteni, mi? Olyan ez, mint amikor valaki egy csomó jó képet készít ugyanarról (a legtöbbször önmagáról), de képtelen kiválasztani egyet, úgyhogy feltölti az összeset. Amúgy meg ebben az épületben működik a falu szegénykonyhája is – de azt bezzeg csak egy felirat jelöli. Úgyhogy told te inkább a szociális ellátást.

– „Told azt az egészséget!”

– Oké, éppen azon vagyok. Vagy lennék, ha békén hagynátok az utasítgatásaitokkal.

– „Told az új generációkat!”

– Toljátok ti, és ehhez épp az itteni körülményeken kellene javítani, úgyhogy hiába írtad ide nekem, hiszen épp a te dolgod.

– „Told a lakossági nyilvántartást!”

– Jó, jó, amennyire tőlem függ tolom: kiváltottam a magyarországi okmányaimat is, csak azokat most nem hoztam magammal. De toltam, megvannak, úgyhogy hagyd már abba a noszogatást.

– „Told az önkormányzást!”

– Épp tolom. Bár az előbb, a templomnál, aminek az udvarán a birkák sziesztáznak, elbámészkodtam, és majdnem belehajtottam az árokba.

És tessék, ez már a búcsú.

A rendezvényeket is érintő szigorítások dacára a jelek szerint idén is eljutottam az unTold fesztiválra. Mutatja a tábla, hogy ez az unTold. Sőt, ezen a helyszínén most voltam először. Pedig a jelek szerint ez az igazi helyszín. De a lényeg, hogy végül megvolt idén is az unTold. Mondtam én, hogy meglesz – azaz told you so.

Itt pedig már ismét Biharkeresztesen vagyok. De a jelek szerint itt sem hagynak békén.

Nem hogy 300 métert nem tolom, de egyet sem. Ha csak tolnám, akkor itt érne a Toldi estéje. Toltam eleget, amikor egyszer – épp Magyarországról visszafelé jövet – kipukkant az első kerék, a határátkelőnél, és onnantól hazáig toltam. Pedig nem Toldon lakom.