Altalaban nem olyan fekete az ordog, amilyennek elso pillantasra latszik - szoktam, mondogatni. Es most is ezt mondtam.

Kihal a magyarság 3014-re - ekkorra eltűnik a Föld színéről az utolsó magyar nemzetiségű is. Ez is szerepel az ENSZ tanulmányában - amely a Fenntarthatóság és méltányosság: egy jobb jövőt mindenkinek címet viseli. Más nemzetiségek is kihalnak, eltűnnek persze - vannak, amelyek előttünk, vannak, amelyek utánunk.

Mi több: szerintem fölösleges emiatt izgulni. Ugyanis természetes folyamat ez is. De persze attól – nekünk – nem jó.

Ám igazából valami más jutott eszembe erről a hírről.

 Halottak napja. A biharpüspöki temető régi, elhagyatottabb része. Ez az, ahol régebben - a fáma szerint - nemi erőszaktevők lestek arra tévedő áldoztaikra a bozótosabb részeken, meg a rablók osztották szét a zsákmányt a fák, bokrok rejtekében. És ez az, ahol pár téllel ezelőtt sétálgatva még rajtakaphattam kegyeletsértéstől sem visszariadó fatolvajokat: a hóra szinte vércseppekként hullott a sok szálka, ahogy a csónakos fejfákat verték szét éppen baltával, hogy hazavigyék tüzelőnek. Sokszor csak fogpiszkálók maradtak az ódon fejfákból - itt-ott még ma is láthatóak a pusztítás nyomai, az égnek meredő, korhadt, csonka fejfák.

Na, most arcoskodhatnék itt, adhatnám a nagyot, hogy én előre megmondtam, megírtam. De minek? Sőt, nem tagadom: bár sejtettem, hogy nem lesz rendben a népszámlálás, épp ekkora mérvű káoszra nem gondoltam egy percig sem.

Igaz ugyan, hogy tulajdonképpen kilenc év lett volna az előkészületekre, de ne felejtsük el, hogy ez Románia. Úgyhogy még most sem véglegesek a népszámlálás alapszabályai sem, dacára annak, hogy javában tart, sőt, mindjárt vége is. Illetőleg az is lehet, hogy vége sincs, mivel a kormány épp ma tárgyal arról, hogy esetleg kitolja az összeírás lezárásának határidejét. Ám akárhogy is dönt végül, azt már egyértelműen kijelenthetjük: a népszámlálás adatai irrelevánsak lesznek. Hiszen maga a népszámlálás is hiteltelen módon zajlik.

Lényegében hiába vezették be egy ideje Nagyváradon is azt, hogy bizonyos összeg ellenében az önkormányzattól bérelhetnek saját parkolóhelyet a polgárok. A balkáni parasztkodás ezt is felülírja. Ha épp akarja. Mert az olyan.

Ma reggel vettem észre, s a megoldás is ma jött, nem sokkal később. Arra figyeltem fel, hogy a nagyváradi villamosmegállókban matricák jelentek meg, kétnyelvű feliratokkal. A megállóhelyek román, illetve (történelmi) magyar elnevezése szerepel rajtuk.

Gyanús volt ez eleve, hiszen hiába van magyar vezetője a Helyi Közszállítási Vállalatnak (OTL), az ilyesmi nem jellemző rá(juk).

Érdekes: a Statisztikai Hivatal Kolozs Megyei Igazgatósága még mindig tagadja az ottani sajtónak, hogy félretájékoztatták volna a népszámlálási felkészítőkön a leendő kérdezőbiztosokat - a Bihar megyei igazgatóság vezetője azonban eközben ma már elismeri, hogy ez történt. Közlemény érkezett ugyanis az előbb a szerkesztőség(ek)be.

Kaptam egy levelet. Be volt dobva a postaládánkba. (Jó, akár a Hejje-sírás blogba is feltehettem volna, de ennek most nem ez a lényege.) Tessék.

Nem röhög!

No, immár az egész romániai magyar sajtóban és politikai szférában téma, hogy a Statisztikai Hivatal egyes megyei kirendeltségeinek bizonyos képviselői hogyan próbálták meg jóelőre manipulálni a három nap múlva kezdődő népszámlálás adatait. Olymódon, hogy az a nemzeti kisebbségekre nézve legyen hátrányos.

Kiugrattam a nyulat a bokorból az előző bejegyzésemmel és az ugyanebben a témában ma megjelent újságcikkemmel. Kolozsvártól a Székelyföldig téma, ahogy hallom, s pártközi levelezgetések, meg telefonálgatások indultak el. És most, hogy felkapták a fejüket, igyekeznek még hamar, a kezdés előtti utolsó napokban minden magyar megfigyelőnek, meg kérdezőbiztosnak felhívni a figyelmét: ne dőljenek be a manipulációknak.

Valahogy eddig is sejthettük, hogy egy ilyen országban a népszámlálás sem fog rendben menni. Érzésem szerint a (szinte) valós adatok meglesznek azért valahol.

Megyünk a koncsertóra. Már sötétedik közben, s a helyszín amúgyis egy kicsit gyanús környéken van.

Az egyik házikó ajtaja nyitva, odabent épp veszekszik egy roma család - fenyegető, fekete hangjaik egy kis lámpa sárga fényével együtt áradnak ki a leszálló estébe.

A zenei helyszín bejáratánál pedig már tömeg - és minden irányból érkeznek még, egyre többen. Kicsit odébb néhány középkorú, nagy bajszú roma kászálódik be épp egy ezeréves Daciába.

Úgy látom, az olvasóim érzékenyek. És ennek örülök, ez így van rendjén.

Állunk. Évtizedek óta. Lényegében erről szól egy jó nagy hirdetés. Holnap fog megjelenni, a legdrágább helyen: az első oldalon.

Adminisztratív gyorsétkezde. Vagy mi. Gyorsintézde. Habár igazából gyorsnak sem gyorsabb a szokottnál. Csak megalázóbb.

Sajtótájékoztatóra igyekszem a Megyei Foglalkoztatási Ügynökséghez (AJOFM). Ahogy odaérek a Magnólia park mellett lévő székházukhoz, sorok fogadnak.

És nem, nem állom meg, hogy ezt feltegyem ide. :D Épp az előbb találtam Facebookon. És szerintem önmagában is vicces. Na meg tanulságos. Továbbá az előző bejegyzésemhez - a Fácséról, magyarkodásról szólóhoz - kitűnő illusztráció. Vagy akár képi továbbgondolás - (hogy túldimenzionáljam kicsit :P).

Kertész leszek. És most nem szemétkedek egy tulajdonnévvel, dehogyis. Hanem tényleg Kertész leszek, lettem - egy kicsit legalábbis. Elmondom.

"Visszavonta Kertész Ákos író budapesti díszpolgári címét a Fővárosi Közgyűlés szerdai rendkívüli ülésén. A döntést a Fidesz-KDNP és a Jobbik képviselői szavazták meg." Így szól a friss hír. Kitűnő.

Ezzel a Fidesz-KDNP és a Jobbik képviselői bebizonyították, hogy Kertész Ákosnak leginkább igaza van. És nagyon találóan írt a kicsinyes magyarokról. (De persze azt is bebizonyították, hogy nem megy nekik a szövegértés. Magyarul. Mélymagyarul eleve nem is mehet, soha. Mert olyankor nem csak a magyarság mély...)

Hiszen olvassuk csak újra - most aztán főleg - Kertész levelét. Szerintem eléggé butának kell lenni ahhoz, hogy szó szerint értelmezzünk. Dehát egyetlen nemzet sem szűkölködik butákban. Akik általában a legharcosabbak, a legdühösebbek mindenre ugranak, könnyen, s a legfürgébben üldöznek boszorkányokat. Ebben segít nekik készségesen a politika, amelyik örömmel szolgáltat cirkuszt a szegényeknek - szolidaritásért, lojalitásért (s az utóbbi fogalmakat leképező későbbi szavazatokért) cserébe.

Persze a nagyon jó gondolatot, sőt, gondolatsort mindenképpen meg akartam osztani. De persze nincs ilyen. Azért az elmúlt napokban többször leültem a gép elé azért is, hogy az alábbi képekkel kapcsolatos, a nyelvem, a nyelvek hegyén lévő evidensen szépet elmondjam. De nem jön semmi különös. Mert nincs.

Azon túl, hogy szerintem ez egészen jó. Pénteken fotóztam, épp akkor, amikor ki akartam állni autóval a váradi köztisztasági vállalat egy járműve mögül. Szóval a tömörítős (összenyomva gyilkolós) szemetesautó oldalán van ez a doboz.

Plüssfigurákkal van tele, amelyeket, akiket, amelyeket a szemetesek megmentettek a szemétből. Plüssmenekültek.

Érdekes képzet. Mindenki kezdjen vele, amit akar. :)

Már megint irreleváns dologból fabrikált témát, sőt, ügyet, sőt, közügyet, sőt, nemzeti ügyet a... na micsoda? Persze: a politikum. Hiszen ez utóbbi az, amelyik állandóan ezzel operál: teljesen mellékes kérdésekből politikai tőkét, mindig valakiből ellenséget, akitől majd ők jól megvédenek és/vagy akit ők majd jól móresre tanítanak, példásan. Szánalmas.

Ezúttal Kertész Ákos Kossuth-díjas íróról van szó, aki valóban dühös, sőt - szerintem -vadulós nyílt levelet jelentetett meg pár napja az Amerikai Népszavában. Ebben főleg az ottani közlési lehetőségének beszűkülése miatt aggódik, de annyira, hogy indulatosan kitér közben más témákra is. Elolvastam a teljes levelet - és kérem, akit érdekel a téma, az most olvassa el maga is, ezen a linken, aztán megyünk tovább.

Fárasztó tud lenni a himnusz. Ha nem hagyják békén. És bizony többnyire nem hagyják békén.

Talán más államokban is állandóan matatnak vele, de azt egészen biztosan tudjuk, látjuk - pontosabban halljuk -, hogy Magyarországon és Romániában is újra meg újra hülyeségekre használják a himnuszt (és a nemzeti lobogót). Most épp Románián van ismét a sor. Traian Băsescu államfő vetette fel, hogy minden osztályteremben ki kellene rakni a zászlót, s az órák előtt el kellene énekeltetni a himnuszt. Hjaj!

Nem az a gond itt, hogy a román himnuszról van szó. Hanem sok más.

Nincs mit csodálkozni: előre megmondtam, tisztán és világosan, érthetően, precízen, hogy a hülye Bëlga együttes végre vagy feloszlik, vagy nem.

Épp csak kiugrottam a szerkesztőségből, kenyeret venni.

A standnál előttem egy hölgy, alaposan nézegeti a kenyereket egy ideig, olvasgatja az összetevőiket, végül vásárol, majd elmegy. Ahogy hallótávolságon kívülre ér, az elárusító nekem, a következő vásárlónak kezd panaszkodni.

"Ki ez a Bëlga? Mi ez a Bëlga? Mit akar ez a Bëlga?"

Na igen, jó aktuális ez az idézet most. Hirtelen van ugyanis egy olyan, hogy feloszlik a Bëlga. De ez is nagyon furcsa egyelőre. És nem tudni, mit akarnak ezzel.

Fesztív állapotban vonulunk, milyen más állapotban is tennék... Kellemes kora délután tömegezünk a Félszigeten, sasszé az egyik nagyon fontos helyszíntől, át a másik gigalényeges helyszínig, összefogózkodva, megérdemelten lefárasztott lábainkkal karistolva. S az érzés kísér a hátunk mögött, hűségesen, kitartóan a nyomunkban járva, hogy igen, most van az élet, épp most. És persze süt a nap, meg mindenki szép, mindenki jó, mindenki kúlfész.

Amúgy az előbb még arra gondoltam, futólag, hogy vannak nem annyira kúl fészek is itt, átmenetileg.