Nem hagyom a végére - ahogy ilyenkor amúgy a legtöbbször felépítik a dolgot -, hanem épp ezzel kell kezdeni: nyugodj békében, Isten veled, Alfer!

Most nem jön semmi csavar, semmi poén, de még alapos, megvitatható kifejtése sem az adott témának - pedig szerettél elemezni egy-egy anyagot, vagy épp blogbejegyzést, s kommenteket írni az ilyesmikhez. De most nem fogok sem kőkomoly vitaindítót írni, sem reakcióidra okot adva hülyülni. Mert most te magad lettél a téma.
Úgyhogy most csak nyugodj békében van - s erre nincs semmi eredetibb vagy egyénibb kifejezés. És nem is kell.
Sőt, a lényeg éppen az, hogy ha van valami még utána, akkor az végre hozzon számodra - végtelenül egyszerűen - valami tartósan nyugodt és békés pihenést. Sok-sok zaklatott év után.

És nem fogok itt belterjesen érzelgősködni sem, ahogy a hasonló írások zömében szokás - miközben az olvasók nagyrésze azt sem tudja, miről beszélünk.
Vegyük inkább egyenesre, közérthetőre, világosra, hiszen te is azt szeretted: tizenhárom évig, tegnap esti távozásodig kollégám voltál, s a szó ősrégi, eredeti, tiszta értelmében több tekintetben elvtársam is.
Amikor ma délelőtt meghallottam, hogy meghaltál, bevallom, nem tudom, mire gondoltam. Valószínűleg leginkább arra, hogy most mire gondoljak.

Azóta telnek az órák és egyre intenzívebben jársz a fejemben. De azt hiszem, ez így természetes.
Ahogy később aztán elnézegettem a kollégákat, a többségük szintén nem tudta, miként reagáljon. És ez is érthető. Ráadásul - úgy sejtem - a mostanra lassan mindnyájunkban szétterülő szomorú köd mellett mindannyiunkban moccan egy-egy kis lelkiismeretfurdalás is veled kapcsolatban.

Mostanság - különféle kontextusokban - gondolok néha a halálra. Meg arra, hogy ki milyen űrt hagy vagy nem hagy maga után, ha távozik.
Ennek váratlan folytatásaképpen azt hittem, ma például egy óriási krátert fogunk kerülgetni egész nap az irodában. Ehelyett zavartan, a szokottnál csendesebben, a semmibe el-elbámulva ugyan, de lapot és portált csináltunk. De az van, hogy ez is természetes. Hiszen tudod. Ne haragudj.

Milyen hülyeség az is, hogy most a nyelvezetet tekintve neked írok - ilyen olcsó, elcsépelt keretet adtam végül az egésznek: hozzád beszélek, mintha bizony olvasnád.
Hát nem. Nincsenek illúzióim.
Pedig kellenének. Szerintem neked is nagyon kellettek volna.
Ahogy hiába is mutatom meg azt is, milyen volt ma az asztalod.

Egyszer valami poént dobtam be, aminek az volt a vége, hogy "ez döbbenetes". Attól fogva számodra szinte szállóige lett ez, mindenféle téma kapcsán sokszor intettél vagy hahogtál-höhögtél felém azzal, hogy "na, ez döbbenetes".
Hát ez valóban az.
Csak elmaradt mellőle a poén.
Végleg.