Szinte hihetetlen, hogy már húsz éve volt: ezen a napon temették újra Nagy Imrét és társait.
És ugye pár hónappal később jött nálunk is a kommunista rendszer bukása. (Mert bár sok a nüansz a dologban, azt nem érdemes tagadni, sőt, épp e sok nüansz miatt kell tisztázni: a rendszer igenis bukott mindenütt azokban az euforikus hónapokban – hogy az egyes komcsik nem, az más kérdés. Súlyos kérdés, de más.)

Tehát erről szólt a mai nap: emlékezés Nagyék húsz évvel ezelőtti újratemetésére. Néhány ezzel kapcsolatos csapongó gondolatomat elkaptam a sok közül, s idetűzöm most, ebbe a képzeletbeli lepkegyűjteménybe.

Tizenhat éves voltam, de világosan emlékszem 1989. június 16-ra, Nagyék újratemetésére. Torokszorító volt már akkor is - s minden visszajátszáskor az. Azt hiszem, sokan vagyunk, akik sosem gondoltuk volna, hogy húsz évvel később ez inkább szomorú visszanézésre fog alkalmat adni, semmint méltóra.

Mert ha visszatekintünk, azt láthatjuk, hogy Magyarországon sem valósult meg maradéktalanul az, ami 1989-ben elindult – s aminek az újratemetés a biztos előhírnöke volt már akkoriban -, Romániába meg még kevésbé hozta el 1989 azt, amivel kecsegtetett.
Na persze mindenképp jobb azóta, mint előtte volt – ez nem lehet vita tárgya. Csak épp ez nem elég.
És meglehetősen vegyes érzelmeket korbácsol fel az, ha a ma mindenünnen folyó korabeli felvételeket nézve eszünkbe jut, milyen lendülettel indult akkor minden, milyen szent hittel és reménykedésen messze túlmenő jövőtudattal tekintettünk előre. Ami biztos volt: egyenesívű fejlődés jön, ugyanakkor meglesz az elszámoltatás, az igazságtétel, az eltemetett múlt és jelen kihantolása, a hóhérok és sírásók lerázása a nyakunkról. Hát, egyik sem történt meg teljesen. Ami azt jelenti: nem történt meg.

Van néhány olyan kardinális esemény az elmúlt húsz évben, amelynek az említésére még mindig valami vihar támad bennem. Még ma is elég, pár kockányi akkori filmfelvétel megpillantása, akár az események felidézése egy-egy beszélgetés során, vagy bármely hasonló impulzus, s ismét áttöri a gátakat bennem az akkori várakozással, szent dühvel és magabiztos várakozással vegyes eufória. És ma már csalódottság is vegyülhet bele jó bőven.

Húsz év: ennyi idő alatt az akkori magyarországi rendszerváltó erők is teljesen eltűntek. Persze akkor sem voltak egységesek, ám a politikum szintjén csakúgy, mint a társadalomban mégis ott volt valamiféle egység: az, hogy mi ezen az oldalon vagyunk, a múlt félreállítandó erői pedig amazon.
Hát azóta az lett, hogy ők mind összekerültek az egyik oldalon, a társadalom meg a másikra szorult. Mert hol van a változás akkori zászlóvivője, az MDF, hol a Fidesz, az SZDSZ? Sehol. Ezek már egyszerűen nincsenek. Igen, lézetnek még ilyen nevű pártok, sőt, a két évtizeddel ezelőtt fontos szerepeket játszók közül is megtalálhatók még páran bennük. És talán jobban is tudnak szónokolni, mint annak idején.
Csak épp a lényeg illant el: akkor ez a lényeg, az igazi tartalom áthatotta az egészet.Váltás, alternatívanyújtás. Ma nem lehet már váltani: nincs alternatíva.

Romániáról is akartam írni egy bekezdés erejéig, arról, hogy itt ilyen téren mi lett húsz év alatt. De annyira undorító és fárasztó, hogy elment tőle a kedvem. Mindenki nézzen körül - ha esetleg csukott szemmel nem látja.

Na persze ez a sorsuk amúgyis a rendszerváltásoknak, sőt, a forradalmaknak, meg más hasonló, kataklizmával járó fordulatoknak: soha nem azt és nem úgy hozzák el végül, mint amit a zászlajukra tűztek. És akik annak idején éltek és reméltek, azok annál jobban szívhatják a fogukat, minél több idő telik el, ezer más (tév)útra rángatva az egészet.

Épp Nagyék kapcsán jut most ismét eszembe – bár talán e blogban, más kontextusban, egyszer már említettem – egy jellemző példa. Pár éve hetekig tartó döbbenetet okozott számomra, amikor megtudtam, hogy a magyar sztálinizmus egyik véres figurája a legárnyalatnyibb felelősségrevonás nélkül távozott az élők sorából – mégpedig jóval a rendszerváltás után. Péter Gáborról van szó, aki az ÁVO, majd az ÁVH vezetője volt. Az '50-es években ugyan őt is berántotta a saját maga által kiszolgált gépezet, s egy ideig a saját elvtársainak börtönében ült, ám később, egészen a nyugdíjazásáig lazán könyvtárosként dolgozgatott tovább. És megélte, megúszta 1989-et is. 1993-ban (!) pedig úgy halt meg, hogy nem kellett elszámolnia.
Annak idején mindenfelé tudakoltam, mégis hogy lehet ez, s mik voltak a konkrétumok 1989-es rendszerváltástól a haláláig. Mindenhonnan kábé olyan semmitmondó, szinte már szégyellősen elforduló válaszokat kaptam, hogy „nincs adat”, „nem kutattuk” és hasonlók...
És ez csak egyetlen példa. Arra, hogy – miközben százezrek a rendszerváltásért dobbanó szívvel emlékeztek meg Nagyékról – például kik, miféle figurák, szekrényekben hagyott csontvázak nézhették távolról az ötök újratemetését.

Még valami: tapasztalataim szerint sokan még ma sem tudják, vagy nem hajlandóak elfogadni, hogy 1989-ben végülis egy kommunista miniszterelnököt és társait temette újra Magyarország. És jelképesen épp ezzel sikerült leszámolnia a kommunizmussal, eltemetve azt is. Ez nem vélekedés, ez történelmi tény.
Nagy Imre ugyanis kommunista volt. Reformkommunista, antisztálinista, oké. De semmiképp nem antikommunista. Ezzel együtt persze az adott konjunktúrában a legelőremutatóbb személyiség.

Tehát ha jobban megnézzük, az ő újratemetése épp a kommunista rendszer végét harangozta be Magyarországon. S lényegében – állami tűrés mellett - azok adták meg neki a végtisztességet, akik maguk a rendszerváltók voltak. Ők már nem megreformálni akarták az egészet, hanem félretolni.
Nagyékat az elvtársaik küldték a halálba, és az ideológiai ellenfeleik avatták később szentté.

Mindez evidencia, de mondom: még ma is sokan keverik az egészet, s nem hajlandóak látni azt, hogy igen, Nagy Imre a korának hőse volt, de egy sötét, sztálinista kor kommunista hőse. Aki harmincegy évvel a kivégzése után mégegyszer segített Magyarországnak: az ő és társai örök nyugalomra helyezése világosan megmutatta, hogy közel van már annak a rendszernek a megdőlése, amin ő - a forradalmárok hátországát biztosítani próbálva - korrigálni akart, s ami végül megölte.

Van olyan egykori újságíró kolleginám, aki egy magyarországi történészprofesszornak emígyen szólt be, amikor az illető vendég Nagyváradon '56-ról tartott előadást: „Már milyen jogon nevezi Nagy Imrét kommunistának?”
Ráadásul amikor ezt elmeséltem egy munkatársamnak, aki szerintem mindig képben van, még ő is visszakérdezett: „Miért, az volt? Szerintem nem. S ha igen, akkor is mi van?”

Hjaj...
Hát kábé itt tartunk ma.
Húsz évvel később.
Vagy inkább húsz év kihagyás után.

Kérem, emelje fel a kezét, aki emlékszik még, miket csináltunk ’89 tájékán, pontosabban az azt követő években. Tüntetésekre való kijárás, éjszakai, önkéntes plakátragasztgatás egy azóta elkorcsosult szervezetnek, választási részvételre való agitálás, hajtépkedés bányászjárásokkor, fekete márciuskor és sok más esetben, sajtóban való polemizálás, politikai iskolákban való világmegváltás, és a többi, és a többi.
És aki erre most felemelte a kezét, az már le is teheti. Mielőtt még az akkori V jel helyett az ujjaink megformálnák a jelenleg adekvált fuckot.