Blogosz

MESE NINCS.

A korszerű diagnosztika vívmányai

2010. január 14. 21:45 - BlogoszEditor

Van itt egy kis ajándékom azon zuggonoszok, hobbifröcsögők és konyhawoodoosok örömére, akik esetleg már rég vágytak valami hasonlóra velem kapcsolatban. Immár ugyanis papírom van róla, hogy egy csepp kultúra sem szorult belém. ;)

Pedig csak azért mentem be a laborba, mert nyár óta vissza-visszatérően fáj a torkom... De végül sokkal többet mutattak ki, mint a baktériumok esetleges jelenlétét. Kivettem ma az eredményt, s ez áll rajta:

diag.jpg

:) Szóval a páciensnél - azaz nálam - a kultúra negatív.
Megvizsgálták a kultúrámat, műszerekkel is rákerestek, próbálták mikroszkóppal is, s egyszerűen az jött ki, hogy negatív. Semmi cifrázás, semmi minősítés. Nincs. Punktum.

Hát, ezzel nem nagyon lehet vitatkozni. Ők az orvosok és laboránsok, ők tudják.
Sőt, eléggé megdöbbentő, hogy ma már egyszerű diagnosztikával is kimutatható a kultúra hiánya. Nálam például torokváladékból állapították meg.

Pedig azt hittem, egészen normálisan viselkedtem a laborban. Még köszöntem is, aztán igazi kultúrlényként olvasni kezdtem. Végigtanulmányoztam az összes falragaszt. És amikor bejutottam, s már a torkomban kutattak, igyekeztem csak szolidan, visszafogottan, sőt, - amennyire a helyzet engedi - arisztokratikusan öklendezi. Kulturáltan, ugye. Ezt követően külön elköszöntem mindenkitől, majd halkan, tapintatosan csuktam be magam mögött az ajtót, a kijáratnál pedig előzékenyen magam elé engedtem egy családot.
És mégis ez jött ki végül.

Bizony, bizony, sokmindennek jele lehet egy kis szúrás a torokban. Jó arra időben odafigyelni, a tünetek nem hazudnak. Az ember kettőt köhint, s már buta is. Lám, nálam is így kezdődött...

Pedig voltak ám előjelei. A legutóbbi például akkor mutatkozott meg, amikor épp aznap reggel várom a buszt, pont a mintavételre igyekezve. S jól körülnézek a megállóban, nehogy megsértődjön valami távoli ismerős, ha nem veszem észre, vagy nem ismerem meg. Hiszen eléggé köztudomásúlag képtelen vagyok észben tartani sok arcot, olyan embert, akit úgymond távolról ismernem kellene; sokszor keverem azokat, akikkel egyébként semmi különösebb tangenciánk nincs soha.
S ekkor látom ám, hogy közeledik egy apró termetű nénike. Aha, mondom magamban, most megismertem: ő biztosan annak a román családnak az egyik tagja, amelyik ott lakik valahol a kertünk végében. Ahogy mellém ér, elő is veszem a kulturáltságot, megköszörülöm a kaparó torkomat, s szépen formált, román köszöntéssel üdvözlöm nagy szélesen:
- O, sărut măna! Dar ce mai faceţi? Cum sunteţi?
A néni - akinek hovatartozását ezek szerint talán mégsem jól lőttem be - végigmér, majd mégegyszer megnéz magának, s ékes magyar anyanyelvén azt mondja:
- Jó napot kívánok, Örs. Hm. Jól vagyok, köszönöm.
Azzal egy kicsit odébb lép, tőlem távolabb keres magának helyet, vélhetően az általa épp megtapasztalt furcsa jelenségen elmélkedve.

Szerintem ő is arra gondolt, hogy ideje orvoshoz fordulnom.
Ő a vizuális és az autidív diagnosztika művelője lehet.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr412637969

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

befe 2010.01.15. 13:21:37

Ezt a diagnózist én is felállítottam volna, in situ. :)
süti beállítások módosítása