Blogosz

MESE NINCS.

Kidumálom

2009. január 06. 17:24 - BlogoszEditor

Meghalt az egyik ismerősöm férje, méghozzá szilveszter éjjelén. Váratlanul.
Alig múlt el éjfél, amikor csöndben, álomba szenderülve távozott.
Felesége most magára maradt otthon.
Az özvegyet - tipikus falusi néni - a szomorú eset óta nem is láttuk. Aztán tegnap átjött hozzánk.

Szóval csengetnek. Kimegyek.
Nyitom az ajtót, futó pillantást vetek, felmérendő, hogy ki is áll a kapuban. De igazából nem figyelek oda. Úgyis sokan szoktak jönni, mikor ki. Inkább jöjjön be hamar, akárki is érkezik, mert hideg van, ne sokat vacakoljunk.
Úgyhogy feltépem az ajtót, s szépen összedörzsölöm a két tenyeremet, majd öszecsapva, s egy nagyot csattintva, az év eleji harsány, vidám hangot elővéve, automatikusan üdvözlöm az érkezőt, szinte bárki is az: „Hát csókolooom! Na mi újság? Boldog új évet! Hogy s mint?”

Még végig sem mondom ezt az ilyenkor lépten-nyomon szokásos, reflexbe átment köszöntést, amikor - közben végigmérve a látogatót - konstatálom, hogy tiszta feketében van ― s erről beugrik az egész eset. Pff!
Na, akkor most hová bújjak el nagyon hamar? A pince viszonylag messze van, a műhely zárva, a garázson lakat. A lakásba sem tudok bemenekülni, mert épp őt kísérném befelé oda. Elsüllyedni meg nem lehet, mert aszfalt van a járdán.

A látogató egy pillantra megál a kapuban, azonban hamar finomítja, elkendőzi a „Mi van?! Hát ez hülye!” pillantását. Átmegy „na, te sem leszel már normális soha” pillantásba.
S a két lábon járó lelkiismeretfurdalásom elindul befelé, bár még mindig nem tudja mire vélni ezt a hepi kis üdvözlést, amikor még csak tegnapelőtt volt a temetés.
És hát mondja is nyugodtan, rezignáltan, mintha egy őrülthöz beszélne: „Az. Nagyon boldog. Köszönöm. Ki gondolta volna, hogy ilyet tartogat számomra az új év?” Uh! Na most ha erősen koncentrálok, talán önszuggesztióval hamar láthatatlanná tudnom tenni magam. Vagy váratlanul elragadhatnának az ufók, esetleg teleportálódhatnék valahova izibe. Netán megállíthatnám az időt egy negyed órára, amíg szaporán elásom magam.

De végül maradok.
És miközben már éppen hülyén magyarázkodom, képzettársításos alapon eszembe villan az a régebbi kis írásom, amelyet az egyetem elején vetettem számítógépbe, s amelyik egy kis gondolatkísérlet (pontosabban logikai játszadozás, ál-levezetés, demonstráció) arról, hogy talán nincs is halál. Hiszen látszólag bebizonyítható, hogy eleve élet sincs.
Ez az írás az alábbi.

Persze nem az a szándéka, hogy komolyan veendő legyen. Inkább az, hogy megmutassa: minden kidumálható és minden bedumálható.

***

Mi van?
(Avagy válasz a kulcskérdésre)

Mindig szerettem az olyan publicisztikákat, amelyek úgy kezdődnek, hogy „na, kell írni egy cikket”, „nos, van harminc sorom”, vagy ilyesmi. Ebben mindig megvillan az arisztokratikus unalom, a bölcs rutin. Meg főleg jelzi azt is, hogy az egészet fölösleges is továbbolvasni (hiába a szerző inverzív ravaszkodása, in medias res kikacsintgatása).
Mivel azonban ilyen hamar nem lehetett még lepattanni a jelen szövegről, máris jelzem, hogy itt most nem erről van szó.
Hanem arról, hogy megdöbbentő valóság nyomaira leltünk valamelyik este az Escape-ben. És ezt a korszakos felfedezést el sem mondanám (túl megrázó), ha most nem lenne tényleg pár sorom arra, hogy olyat írjak, ami überfontos.

Történt, hogy egy képzett kollégám értő bólogatása mellett felfejtettem a lényeget: nincs élet. (Ne kapkodjon magához csekkolóan a kedves olvasó: nem halt meg, nem zombi, nincs apokalipszis, semmi baj. Sokkal egyszerűbb.)

Mert ugye miből áll az egész, a minden, a bármi? Atomokból. Azok meg molekulákból.
Nos: az atom él? És a molekula? (Ha a válasz igen, akkor viszlát, kösz a türelmet.)
Ha viszont megegyezünk abban, hogy nem, akkor máris érthető. Mert az „élőlények” is miből állnak? Atomokból, molekulákból. Csakis élettelen összetevőkből. Amelyek kölcsönhatnak, kémiai reakciókat produkálnak. Összerendeződnek. Jó esetben Claudia Schifferré, Naomi Campbellé, de megeshet, hogy - rossz kombináció alkalmával - Győzikévé, netán Gyurcsány Ferenccé.

Ha mondjuk ez utóbbi példákat vesszük, akkor könnyebb megérteni - és még némi boldogságal is eltölthet a tudat -, hogy nincs élet.
Csak kémia és fizika az egész: véletlenszerűen az univerzum egy (de akár több) szegletében éppen ilyen konstrukciókat (is) produkáltak az élettelen részecskék, mint amilyenek mi vagyunk.
Mi több: az atomjaink olyan – nyilván szintén minden életet nélkülöző - folyamatokat gerjesztenek, amelynek eredményeképpen mindenféle képzetek alalkulnak ki bennünk.
Mint például maga a „tudat”, amely aztán becsap és „megszemélyesít”.

De mi van, ha mi - egyszerű non-élő részecskehalmazok – csak generáltunk, mesterségesen teremtettünk magunknak egy csomó mindent (illetve mindez létrejött bennünk)? Többek között az élet fogalmát, amely innen belülről nézve nagyon oké, kívülről viszont semmit sem jelent, sosem volt, nem is lehet. Hiszen élettelen részek sokaságából vagyunk.
Mindez rövideben: olyan, hogy élet nem volt, nincs, nem lesz. Mert lehetetlen. Csak kémiai és fizikai folyamatok által létrehozott illúzió.

Most azt kérditek: mi van?!
Mondom: semmi.

Vili? Remélem, igen, mert a paradigmaváltás kutyafüle ahhoz képest, ami ezután jön. Igyekszünk feltárni a valót, testvéreink a logoszban: hadd lássák az emberek, és magukat megerősítve bátran nézzék a semmit.
Egyébként pedig nem véletlenül időzítettük a teoréma publikálását mostanra. Meglátásunk szerint a vizsgaidőszak kezdete előtt rendkívül fontos, hogy a bölcseletet félretevő és ezekben a hetekben konkrét ügyek miatt aggódó, a stúdiumokra összpontosító entellektüellllllek világosan lássák, milyen konstellációba helyezhetőek el saját maguk is. Reveláció és megkönnyebbülés lesz ez.

Lábjegyzet Úgy vélem, erre mi jöttünk rá. Bár tény, hogy voltak akik már belekaptak e témába is, előkészítették a terepet – de ők már rég meghaltak. (Volna, ha lenne olyan objektív valóság, hogy élet.)
Szóval hatalmas mázli lenne persze, ha ezt mi dolgoztuk volna ki - de ha mégis felvetette már valaki az elmúlt évezredek során, kérlek, ne szóljatok. Különben nemlétezővé válik az alaptételünk. Amit szorgos munkával egészen záróráig tökéletesítettünk.

Éljen! (Bocs az ellentmondásért.)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr552637851

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása