Blogosz

MESE NINCS.

Indiáner - avagy kis kultúrtörténeti aberráció

2009. február 28. 01:08 - BlogoszEditor

Száz évvel ezelőtt halt meg Geronimo. Olyan név ez, amelyről tudunk is, meg nem is - de valami mindenképpen rémlik általában.
És nemcsak onnan, hogy Bugs Bunny időnként így szólította a vadászt a rajzfilmben. Nem is csak a Modern Talking Geronimo's Cadillac című ciki-ikon dalából. Sőt, nem is csak onnan, hogy ez egyfajta bátorító kiáltás is amerikai angolul.
Hanem az eredeti Geronimóról is beugorhat valami.

Szóval ő volt az utolsó apacs főnök, az utolsó észak-amerikai indiánlázadás vezetője.
1858-ban mexikói katonák lemészárolták anyját, feleségét és gyermekeit, ettől kezdve a revansnak élt. Vérbosszúját a mexikóiakon kezdte, majd az amerikaiakra is kiterjesztette. Állítólag üldözöttjei adták neki a Geronimo nevet - ez annak a Szent Jeromosnak a spanyol alakja, akit ellene hívtak segítségül.
Két évtizeden át tartotta rettegésben a délnyugatot, mígnem megadta magát, s ezzel véget ért az indiánháborúk korszaka. Öregkorára ünnepelt híresség lett: fényképeket árusíthatott magáról, indián cirkuszokban lépett fel, lediktálta emlékiratait és ott lovagolt 1905-ben Theodore Roosevelt elnök beiktatási ünnepségén.
1909. februárjában, nyolcvanévesen, tüdőgyulladásban halt meg. 1918-ban ellopták maradványait, s koponyája a Yale egyetemen működő Koponya és Csontok titkos társasághoz került. Az egykori apacs vezető leszármazottai épp most - a halálának kerek évfordulóján - perelték be a Koponya és Csontok elnevezésű titkos társaságot Geronimo csontjainak visszaszerzése céljából.

Dióhéjban ennyi.
Ám valójában sokkal érdekesebb az egész. És nagyon jellemző: épp annyira átláthatatlan és legendás az egész története, amennyire legendás és titkokkal teli, romantizált kép él bennünk az egész indián világról.
A mai napig nem tudni például még azt sem, hogy valóban elrabolták-e Geronimo csontjait, s ha igen, akkot tényleg a szóban forgó titkos társaságnál vannak-e. Amely társaságról a maga rendjén nem tudni biztosan, hogy igazak-e azok a legendák, amelyek szerint számos vezető amerikai politikus és üzletember is a tagja, és van valami valós célja, amely rejtett, a köz számára ismeretlen. Szóval tele van az egész ndián témakör legendákkal és érdekességekkel - sőt, még az is, ami csak érintőlegesen kapcsolódik hozzá.

Minderről az jut eszembe, hogy egyszer indián tematikájú napot tartottunk az egyetemen. Amely alkalomra a magam részéről megírtam az indiánok rövidített történetét.
E historizáló kultúrtörténeti munka politikai, gazdasági, kulturális szempontból is vizsgálja az amerikai őslakosok múltját - s mivel tőlem származik, az úgynevezett idiotisztikus megközelítéssel él. Műfaja: hülyülés.
Hát megmutatom.

***

NAGY INDIÁNKÖNYV

A kezdetek (kolbász)

Az indián törzsek etnogenézise igen homályos, mivel ők ezt a kifejeztést még nem ismerték.
Ugyanakkor annyi különböző törzsre oszlottak, és szerte Amerikában annyi régióban éltek, hogy kutatásuk – adekvált terminus technicussal élve – macerás. Úgyhogy hagyjuk.
Az minden esetre biztosnak látszik, hogy több nap mint kolbász. Egyes újabb interpretációk arra is következtetni engednek, hogy amilyen a mosdó, olyan a törölköző – ám ez egyelőre elemzések és viták tárgyát képezi, ráadásul amerikai kutatók egy csoportja szerint meglehetősen irreleváns adalék.

Történelmi áttekintés (rezerváltság)

Az indiánok – mint ugye nevük is mutatja – Indiából származnak.
Az amerikai kontinensre akkor vándorotlak ki, amikor megneszelték, hogy Kolumbusz nagyon elszúrja majd, és ha nem cselekszenek gyorsan, sosem találkoznak vele. (Szükségképpen az indiánok érkezésekor éppen Amerikában élt nagy lazán India későbbi lakossága. Így tumultuózus jelenetek alakultak ki, a megoldás végül a történelem első lakosságcseréje lett: ezzel magyarázható, hogy az amerikánok végül átvándorotak az indiánok által üresen hagyott Indiába, ahol most is nagy számban élnek. És állítólag a vonatok tetején utaznak, meg mindenféle érdekes szexuális trükköt tudnak, de ez most mindegy.)
Az indiánok új hazájukban, Amerikában várták be végül a konkvisztádorokat is, akik vendégségbe menet jellegzetes kultúrát és új értékrendet vittek ajándékba, köszöntésképpen mintegy kiirtva, vagy halálra dolgoztatva akit csak értek. (A legújabb kutatásokat egyébként Mel Gibson végezte a témában, s konklúzióit az Apocalypto című filmjében tárta elénk. Eszerint amikor a konkvisztádorok Amerika földjéhez értek hajóikkal, egy indián épp kiszaladt az erdőből, megnézte őket, de aztán inkább felment a hegyekbe a feleségével és a gyermekével, hátrahagyva az egész stábot. Ráadásul két órával ezt megelőzően, azaz már az első pillanatoktól kezdve nyilvánvaló volt, hogy a dolog ezzel fog véget érni. A hódítók azonban nem vették rossz néven e hűvös fogadtatást, hanem partra szálltak és önfeledten hódítottak még évszázadokon át.)
Még később megérkeztek azok is, akiket ma amerikaiaknak mondunk és azt hisszük, hogy fú de jó nekik. Az indiánok akkor már rég ott voltak és nem örültek. Azóta is rezerváltan nyilatkoznak életkörülményeikről.

Természeti ismeretek és hitvilág (nyári mikulás)

Dacára annak, hogy természeti népcsoportok voltak, az indián törzsek meglehetősen kevés, és alapjaiban hibás ismerettel rendelkeztek saját környezetükről.
Így például a természettudósoknak és történészeknek együttes munkával sem sikerült mind a mai napig nyomára bukkanniuk az amerikai kontinens egyetlen zugában sem aztékok által sokat emlegetett tollaskígyónak, s ülő bika detektálásáról sincsenek hiteles feljegyzések, s az örök vadászmezőket sem sikerült lokalizálni. Mi több, teljességgel hiányoznak a bizonyítékok arra nézve is, hogy a Hold a Nap nővére lenne, illetőleg, hogy a Nap egyáltalán vissza tudná vezetni családfáját akár első szintig is, stb.
Gyakorlatilag az indiánoknak egyetlen helyes természeti megfigyelést sem sikerült tenniük. Még az évszakok tanulmányozásakor is hatalmasakat tévedtek, így kalendáriumuk is megbízhatatlanná vált. Mára bebizonyosodott ugyanis például, hogy az indián nyár valójában ősz. Így a rézbőrűek nyáron a levélhullást figyelthették meg, ősszel hóban gázoltak, télen a rügyfakadáson ámultak, tavasszal pedig hőhullámoktól györtődtek.
Ilyen zaklatott életvitel mellett nem is csoda, hogy összezavarodtak, deformálódott a külvilágról alkotott képük.
Egyik klasszikus mondásuk szerint azt tartották például, hogy a fehér emberek intelligensek, mi több, „a fehérek a fejükkel gondolkoznak, míg az indiánok a szívükkel”. Erre a frappáns fehér ember nem sokkal később szintén egy alaptétellel válaszolt, amely szerint „csak a halott indián jó indián”...

Kultúra (Erzsi forever)

Az indián kultúra alapvetően animista. Így alkotásaikra is jellemző az animáció műfaja.
Technikai fejlettségüket, valamit a kultúra iránti elkötelezettségüket igazolja Pocahontas története: a tragikus sorsú indián lány életét a szemfüles indiánok rajzfilmre rögzítették, majd néhány évvel ezelőtt világszerte levetítették. Szintén dokumentálták annak idején az egyik legismertebb és legmisztifikáltabb kultúrájú indián törzs életét is, mégpedig a Maja, a méhecske című sorozatban.
Igen nagy hangsúlyt fektettek az indiánok a klasszikus dokumentarista-ismeretterjesztő alkotásokra is. Ebből születtek az olyan történelmi filmjeik, mint az Ezüst tó kincse, a Farkasokkal táncoló, vagy a Manitou bocskora. A legismertebb indián színészek és rendezők: Gojko Mitic, Kevin Costner, Mel Gibson.
Képzőművészetben is maradandót alkotott e nemzetségek sokasága. Közvetlen környezetünkben, a nagyváradi indiánok között is a mai napig megfigyelhető az egyszerű tetoválások sokasága, amelyet többnyire fekete vagy kék festéket használva visznek be a bőr alá. Ilyen egyszerű díszítőelem például maga az indiánfej-ábrázolás, de gyakori motívum a kés, a szív, a kígyó, a meztelen női test, valamint a „Szeretlek, Jani” és az „Erzsi forever” is. Keményebb életmódot folytató kasztokban eltűnik a figuratív ábrázolás, helyét átveszi a bőr egyszerű, ám rituális felhasogatása borotvapengével vagy üvegszilánkkal.

Gazdaság (etnobiznisz)

Az indián közösség az utóbbi évtizedekben talált magára gazdasági értelemben, és vívott ki világszerte igen előkelő helyet több termékkel is.
Az IT-iparban az Apache szerverek gyártásával, a hadiiparban a hasonló nevű helikopterek összeszerelésével jeleskednek. Világhírű az indián gépkocsigyártás is, bár ennek csúcsterméke a Grand Cherokee csak tehetősebbek számára elérhető. Az élelmiszeriparban az indiánerrel tarolnak. A gyermekek számára kifejlesztett indián táborok hálózatát a jelek szerint franchise rendszerben működtetik a Föld számtalan államában. Hiszen indiántáborokat mindenhol szerveznek, ezek igen hasonlóak egymáshoz, ám ott egyetlen indián sem szokott feltűnni. Hasonló világméretű hálózatot alkot azon üzletek sokasága, ahol neogiccses tárgyakat vásárolhatunk, a műanyag indiántól a tollas nyílvesszőn át a fabölényig.
Az indián gazdaság tehát gyakorlatilag a külföldből él, önmagát adja el különféle válfajokban szerte a világon. Ezt nevezzük etnobiznisznek.

Az ősi magyar-indián barátság (sziú létör)

Alapos kifejtést érdemel népünk és a rézbőrűek komplex kapcsolatrandszere.
A magyar nép és az indián nemzetségek ősi kapcsolata ma már főleg kulturális vonatkozásban mutatható ki. Az indián névadási hagyományok, az indián természeti kultúra, gondolkodásmód egyenes ági rokonságot mutatnak a magyar lingviszikai és spirituális hagyományokkal.
Ilyeténképpen számos kifejezésünk közvetlenül is utal az indiánok és a magyarság évezredes rokonságára.
Csak néhány példa: őstulok, vadbarom, nagy ló, nagy fehér, sasolni, vállalkozó szellem, gyolyóstoll. Ime néhány további bizonyító értékű szintagma, (amelyet különösen a magyar fővárosban használnak, ilyenformán relevanciája nyomatékosított): „akkor sziú létör”; „indián kisebbségi”; „nyóckeres rézbőrű”; „sápadtarcú műmájer”.
Mindemellett páratlan relevanciája van annak a ténynek is, hogy a magyar kultúrközegben időnként táptalajra találnak, reinkarnálódnak a dakota közmondások. Ezeket az adott – rövid – időszakokban a magyar nép döntő többsége megismeri és le is reagálja. (Többnyire kiröhögi, vagy maga is elpirul az önégetés láttán.)

A rokonságra való legelső utalást már az ősi magyar mondavilágban is fellelhetjük, amikoris Vuk „simabőrűnek” nevezi a vadászt, mi több, némi segítséggel azt is megállapítja róla, hogy „villámló bottal jár”.
További bizonyítéka a kulturális összeforrottságnak a méltán világhírű író, akit a pedagógusok többnyire May Károlyként emlegetnek. Már e név hallatán is kisdiákok tízezreiben érik meg a felismerés, hogy nyilván a legnagyobb magyar-indián vérvonalú íróról lehet szó. Ráadásul műveit olvasva semmi kétség nem lehet affelől, hogy keresztül-kasul bejárta az indiánok földjét, jó hírünket keltve és testvéri üdvözletünket tolmácsolva rézbőrű véreinknek. Behatóan foglalkozott az amerikai kontinens őslakosaival másik klasszikus magyar írónk, Verne Gyula is, Fekete indiák című apalművében. (Nemzetközi szinten csupán az egyik leghíresebb amerikai elnök, J. F. Cooper, vetekszik velük, aki Vadölő, Nyomkereső, valamint Bőrharisnya címekkel szintén számos klasszikus alkotást hagyott hátra az indiánokról – de abba kellett hagynia, mert Dallasban agyonlőtték.)

Az összefonódások a legújabb kori kultúrtörténetben is nyomon követhetőek. Napjainkban az indián-magyar ősiség kulturális zászlóvivője magyar oldalon a Kispál és a Borz nevű folkegyüttes. (Indián témájú műveket alkotott még Ákos, Hevesi Tamás és az Irigy hónaljmirigy is, de mindezt nem említjük, mert ezeket nem szeretjük.)
Visszatérve a vizsgált csoportra, már névválasztását elemezve is könnyedén felfedezhető a rokonság: a Kis Pál szemantikai utalás a rézbőrűek jelzős szerkezetű névadási szokásaira, a Borz pedig nemcsak az indián lét természettel való szoros összefonódására asszociáltat, hanem a szó eleji nagybetű a teremtmény divinizálását, szent állatként való tiszteletét, misztifikációját is implikálja. (Na, de elmondtam.) Mi több, maga a frontember is idomulni igyekezett rézbőrű testvéreihez, így a Lovasi nevet viseli.
E primér bizonyítékokon túlmutatnak azonban alkotásaik. Az indián kultúra felkarolása és magyar közegbe helyezése különösen két művükben tükröződik, amelyek mintegy himnuszai a két nép gyümölcsöző, interkontinentális (sőt, orbitális) barátságának. Zárásként keressen rá tehát mindenki a Rezervátom, valamint az Egy az egybe (csak maga) című alapműveik szövegeire a neten - amely textusokról méltán gondol mindenki azt, amit akar.
(A zenei szakirodalomban fellelhető még egy további Kispál-opusz is, amelynek címe A Vadnyugat története indián szemmel, ezt azonban nem népszerűsíthetjük, mert – bár szövege igen adekvált – szerepel benne az a jelen kontextusban szalonképtelennek minősülő, így semmi szín alatt nem reprodukálható kifejezés is, hogy „szar”.)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr842637864

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása