Blogosz

MESE NINCS.

Emberkísérlet

2009. szeptember 22. 20:49 - BlogoszEditor

Nem adok a koldusoknak egy jó ideje.
Régebben éppen ellenkezőleg cselekedtem, nyomtam a zsetont mindegyikőjüknek. Ám pár évvel ezelőtt elkezdtek úgy elszaporodni, és annyira nyilvánvalóan átvették a valóban rászorulók helyét a szélhámosok, hogy már képtelenség lett kiválogatni, kinek jó adni és kinek nem. Egy darabig próbálkoztam vele, de nem jártam sikerrel, s úgy döntöttem, ez nem is az én feladatom. Ha nem tudok disztingválni köztük, akkor a legbiztosabb, ha abbahagyom az egészet.

Pedig a valóban rászoruló koldusoknak nagyon rossz lehet. Nem állítom, hogy tudom, milyen. Ám egyszer én is kéregettem már. Ezer évvel ezelőtt egyszer egy városban rekedtem úgy, hogy semmi pénzem nem maradt. S a vasútállomáson én is mindenkihez odamentem, pénzt kérve arra, hogy hazautazhassak. Ciki érzés volt, főleg, hogy amikor a legtöbben megütközve rám néztek, láttam rajtuk, hogy a legolcsóbb, süket mesének veszik az egészet. Mert abban az időben nagyon sokan koldultak épp ilyen kamu hazautazós szövegekkel, s utána rohantak megvenni a pénzből a felest. De azért volt, aki adott. Szerintem úgy gondolta, felesre. Azt sem volt kellemes átvenni.
Bár ez inkább egy kis vadromantika volt, semmint kolduslét. Csak alig-kóstoló.
De térjünk vissza az igazihoz.

Volt egy "kedvenc" koldusom Váradon. Ő az:
2-kold.jpg Sosem mondott semmit, ám annyira szívszorítóan sírt-nyögdécselt a kalapját tartva, hogy mindannyiszor természetesen adtam. Ha szóba került a téma, mindig őt hoztam fel példaképpen arra, hogy igenis vannak még valóban szükséget szenvedők, akik kéregetni kényszerülnek - és nem csak megjátsszák. És ez az ember kétszeresen is megveretett: nincstelen, ráadásul fogyatékos, hiszen beszélni sem tud, csak nyög-sír folyamatosan.
Gondoltam - amíg meg nem hallottam egy napon szépen cseverészni a parkban.

Vagy ott a másik, aki újra és újra befóliázott dokumentumokkal szállt fel a villamosra, azzal a szöveggel, hogy ezek a lánya súlyos betegségét igazoló papírok, valamint a lány fényképes betegigazolványa, s segítség kellene. Hónapokig el-elnéztem, ahogy maga előtt tartja a nehezen kiolvasható, s a napfényt visszaverő védőfóliától végképp kibetűzhetetlen írásokat. Aztán egyszer odamentem hozzá. Kérdem, megnézhetném-e egy pillanatra azokat a papírokat, amelyekre hivatkozik. Rögtön zsebrevágta az egészet, s a rezignált koldusattidűdje agresszív öntudatba váltott át: "Hogyisne! Ha akar, adjon pénzt, ha nem, nem."

Volt aztán olyan is, aki utánam dobta az aprót, mert kevesellte. Nem beszélve a hivatásos kuldusokról. Akik úgymond árvaházaknak gyűjtenek, vagy templomépítés támogatását kérik. Ők már egész dokumentációt mutogatnak néha. És nem alamizsnát kérnek, hanem adományt. Kértem is egyszer az egyiktől számlát, ha már ennyire hálózatban és szerinte teljesen hivatalosan dolgozik. Hát épp csak az anyámba nem küldött el... Vagyis lehet, hogy de, csak azt már nem hallottam...

Minden nagyobb településen ott vannak az ilyen emberek. Akik mások megmentéséért csapatokban gyűjtenek adományokat - amelyek útja aztán sosem kerül többé nyilvánosságra. De ennél is gyakoribbak a klasszikus, oldschool koldusok. A földi csodák letéteményesei, akiket gyógyultan pillanthatunk meg egyszer-egyszer. Van, akinek visszanő a lába, ha épp nem kéreget, másnak az éktelenkedő sebei tűnnek el, amikor pont nem koldul, de olyan is van, akinek csak akkor van karonülő gyermeke, amikor pénzt kér, másoknak meg a beteg hozzátartozói egészségesek mindaddig, amíg nem "a részükre gyűjtenek".

Igazán nem mondhatjuk, hogy Váradon ne lenne végre valami látható eredménye a kéregetők elleni kampánynak. Amelynek ez az üzenete:
nem.jpg Évekig próbálkoztak eltüntetni a városból a csapatostul, vonattal érkező "ügyeleteseket", akik hajnalban megérkeztek a szerelvényekkel a környező településekről, este pedig hazautaztak. Sikertelenül próbálta az önkormányzat otthon tartani őket.
De az utóbbi hónapokban tényleg más lett az egész. Ma már alig látni őket a közszállítási járműveken, vagy az utcán.
Van viszont pár régi motoros, helyi erő, aki vélhetően egész életében ezen a pályán akar maradni. Eltávolított "kollégáikhoz" hasonlóan ők is emberkísérleteket végeznek: azt próbálgatják, kit hogyan lehet behúzni, melyik ember mennyire naiv. Ezek a veteránok sosem tűnnek el, szívósak és kitartóak: nincs az a kampány, karhatalom, elv, vagy érv, ami más tevékenységre venné rá őket.
De ma elegem lett. És én is végeztem egy emberkísérletet.

Találkoztam ugyanis ismét az egyik olyannal, aki miatt ma már egyetlen koldusnak sem adok. Egy középkorú férfiről van szó, aki az elmúlt években sokáig a süketnéma-bizniszben utazott. Táblával szállt fel a villamosokra, amelyen azt írta, hogy ő nem tudja elmondani, de szüksége van. Volt, hogy naponta többször is találkozni lehetett vele mindenféle járatokon. Némán álldogállt, tartotta a táblát és a markát.
Történt azonban, hogy egy adott pillanatban megláttam a városban. Épp egy megállóhelyen várakozott, nyilván a villamosra. És közben lazán mobiltelefonált...
Ezzel akaratlanul is megjegyeztem magamnak. Még a hangját is. Azóta többektől hallottam, hogy ők is látták már purpálrézni itt-ott.
Jó, nem kell ide már a lejáratott poén, hogy Jézus megsegítette, s visszaadta neki a beszéd és a hallás képességét. Ne poénkodjunk. Mondjuk egyszerűen, hogy biztosan éppen nem dolgozott, amikor telózott egyet. Szabadságon volt.

De az már erős, hogy bár a fél város ismeri, most nyilvánosan is imázst váltott. Már munka közben is bevállalja, hogy ép.
Mondják is a marketingszakértők, hogy - a legnagyobb világmárkákat kivéve - néhány évente érdemes egy arculati frissítést végrehajtani, hogy menjen az üzlet.
Emberünk ezt úgy oldotta meg, hogy mostmár nyilvánosan is tud beszélni. Kész. A sokkoló változtatások, a kockázatos kampányok néha a legütősebbek és legeredményesebbek, ugye. És immár azzal száll fel a villamosokra, hogy monológot ad elő. Szívhez szólónak szánt rizsát nyom. Maga a mondandója azonban nem eredeti, erre már nem tellett az új stílus kialakításakor. Szintén valami kislányról löki, aki irtó beteg.

Szóval ahogy felszállok ma a villamosra, egyből látom, hogy az első ajtónál épp ő lép fel a járműre, s már kezdi is a dumát. No, akkor itt az alkalom arra, hogy bekapcsoljam a hazugságvizsgálót. Előveszem a telefont, s filmezni kezdem. Nyíltan, láthatóan.
Hiszen ha igazat mond (bár ex-süketnémaként már eleve nehezen mondhat igazat), akkor semmi gond, nem lesz reakciója. De ha vaj van a fején, akkor most ideges lesz és megpróbál majd lelépni a kamera elől.

Persze ez utóbbi jön be. Épp az első áldozata mellett áll meg, hogy elvegye a pénzt, amikor meglát - és villámgyorsan hátat fordít. Majd hátrales, hogy filmezem-e még. De én igen, sőt, jövök feléje. Ekkor már felém üt, megpróbálja kiverni a kezemből a telefont. Az egyik utas azt hiszi, verekedni akar, még be is szól, hogy azért ne essünk már egymásnak.
Nekem azonban semmi ilyen tervem nincs. Csak tartom a gépet. És hallgatom, ahogy a szerény, alázatos, rászoruló ember már nem szerény, nem alázatos, hanem tetten ért csaló, dühös kókler. És menekül a kocsi másik végébe.

Az előbb még szívhez akart szólni, mostmár azonban más gondolatai vannak, más testtájról. Imé, az ember: aki tud már beszélni, de még hogy! Ékesen, nyíltan.
Ismételgeti is a javaslatát, nevezetesen, hogy a most készülő felvételt majd "dugjam fel a seggembe".

Röpke elemzés után azonban úgy döntöttem, ez nem lenne célszerű, sem kellemes - meg aztán a javasolt hely adattárolási paraméterei sem felelnek meg a kor elvárásainak. Úgyhogy inkább ide tettem végül a felvételt: itt megnézhető, hogy kiről is van szó. Sokaknak ismerős lesz.

A rövid forgatás után még párszor javasolja, hogy mégis inkább helyezzem fel az egészet rektálisan - de rendre elhallgat, ha megint előkapom a telefont. Majd a következő megállónál elsőként, sietve leszáll. Én utána. Ő előlem iszkol, nekem azonban tényleg itt kell leszállnom, mert ide indultam. Látom is, ahogy visszakászálódik hamar ugyanabba a kocsiba, még mielőtt a jármű továbbindul. Elvégre dologidő van... S minél nagyobb a város, annál több emberrel lehet kísérletezni.

Amúgy remélem, van olyan olvasóm, akinek erről az egészről eszébe jutottak a személyiségi jogok.
Aha, azokat és a tiszteletben tartásukat én is alapvető fontosságúnak tartom. Ezeket az álkoldusokat is megilletik, vitán felül, ahogy az égvilágon mindenkit.
Ugyanakkor ők saját döntésük alapján exponálják magukat az egész város utazóközönsége előtt folyamatosan. Úgyhogy nem sérül semmilyen joguk.
Meg aztán ugyebár nincs is mitől tartaniuk, ha valaki előkapja az olyannyira elterjedt kamerát, hiszen nem szélhámosok, nem vetítenek, hanem tényleg az van, amit mondanak. Például beteg a lány. Hát nem?
Ahogy a reakció mutatta, nem. Persze, hogy nem.

De végülis neki van igaza. Az embereket hasonlóképpen hülyítők mintájára ő már legalább tíz éve szívatásból él. Ugyanazokon a járatokon rengeteg ideje csinálja ugyanazt, már a városkép része. Csak már nem süketnéma. És megy. És nem lehet megállítani.
Mi pedig legfeljebb - ahogy két szívhez szóló standard duma között megmondta - feldughatjuk magunknak.
Áu!
Kellett nekem ilyen széles telefont venni...

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr552637920

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása