Az ünnepi készülődés hatja át a lelkeket ezekben a napokban. Ugye? Na azért!

Néhány perc leforgása alatt több festői példáját is láttam ennek ma a városban. A központon áthaladva, alig pár száz méter megtétele során egymás után jöttek az ünnepi benyomások.

A Teleki utcán halad végig épp a Mikulás. Jó, az túlzás, hogy halad. Ugyanis tökrészeg.
Piros ruhája a háta közepéig felcsapva sárral, s úgy dűlöngél, mintha földrengés lenne. Hatalmas (ál)szakálláról valami érdekes csepeg, folydogál hangulatosan.
A szájából csikk lóg ki. S vélhetően nem ez az első cigije, mióta ő a Mikulás, ugyanis - a hagyomány szerint fehér - szakálla a szája körül már megsárgult.
Jó nagyot pök a járdára, ahogy a mellette elhaladók félénken nevetgélnek.

Kicsit odébb egy fejkendős nénike szánkót vonszol a latyakban.

A szánkón sok színes csomagolású doboz. A balján egy hatéves forma kislány próbálja tartani vele a lépést. Aztán a gyerek megrángatja a néni kabátujját, a mesebeli anyóka pedig csak int neki, a földre mutat. Erre a lányka ott, helyben kigombolkozik, letolja a nadrágját, leguggol - s az egyik szecessziós épület főbejárata előtt el is kezdi lepisilni a város szívét.
Az egyik oldalról az ajándékokkal megrakott szánkó jelenti a paravánt. A másik oldalról semmi. Úgyhogy miközben ott csordogál, a járókelőkre mosolyog, fölfelé pislogva. Hátha így nem tűnik fel nekik, mi folyik itt.

Pár pillanattal később, immár a szerkesztőség közelében egy újabb Mikulást veszek észre. (Úgy nézem, itt is kezd virágozni ez a jelmezes üzletág.) Ez a Mikulás autót vezet. És nagyon rokonszenves: a hosszú, fehér szakálla igazi, a testalkata is jogos. Piros ruhája és fejfedője tökéletes. És mosolyogva lassít, ahogy a jelzőlámpához közeledik a kicsi autójában.
A pirosnál aztán kiderül: a mosolya nem természetes. Letekeri az ablakot, s a középső ujját magasra tartva üdvözli az előtte álló autóst.
Majd bedurrantva, kerékcsikorgatva lő ki az állásából a zöldnél. Valószínűleg nagyon sok helyre kell még ma eljutnia, hogy megörvendeztesse az embereket.

Aztán már buszon ülök. Az ünnepi kivilágításban játszó városon haladunk át - a járművezető meg karácsonyi dalokat hallgat a fülkéjében. Marcona arca néha fel-felderül, s még vezényel is a zenéhez, aprókat.
Nemsokára a hangszóróból már harangjáték csendül fel. Kicsi katarzis, épp leszálló estében, hazafelé tartó, sáros-fázós ismeretleneknek.
A busz hirtelen fékez, előle épp egy autó kanyarodik le. A harangzúgás közepette a sofőr kiszól a fülkéjéből, s ünnepi hangulatban közli az autóssal: "Anyádat, te fasz. Rohadj meg."
Majd gázt ad - s miközben haladunk, vezényel tovább, míg a harangok a szeretet dalát zengik.

Remélem, ekkor már az első Mikulásunk pont durmol egy egészségeset valahol, a második célba érve nem pofonokat húz épp elő hatalmas kezével, a nénike és a kislány pedig nem jár vissza a központba adventileg üríteni.
Mindenki menjen haza. Néhány napig csak kibírjuk, hogy ne abban éljünk, amiben.