Öngyilkos lett Cs. Gyimesi Éva. Sokat szenvedett, mint a legtöbb gondolkodó. Nem volt könnyű élete, de a halála így is megdöbbentő.
Nekem speciel az jut most eszembe legelőször, hogy ki rúgta bele is az utolsót. Nyilván az ügyeletes rúgdosódó, Tőkés László és sminkesei. Legfőbb ideje lenne megtanulni, hogy nem érdemes mindenkit megtaposni és leköpdösni, aki más véleményen van. Még akkor is jó lenne kicsit szelidülni, ha az ember erkölcstelen, istentelen vizet prédiáktorrá vált papból és püspökből, s épp hamis alternatívának próbálja beküzdeni magát a nagy korrupt semmi helyére, minden eszközzel. S akkor is, ha a nála sokkal többre hivatott PR-osai kegyetlen szalagmunkát végeznek sokszor, szemellenzőben dolgozva.
Sejtem, hiszem, remélem, bízom benne, érzem, hogy Cs. Gyimesi Éva halálának szerencsére semmi köze ahhoz, hogy ki kívánta pokolba utoljára, s ki hagyta benne az utolsó közéleti kést. Mégis elviselhetetlen már az, hogy aki a saját papjai sorában is családokat, életeket tett tönkre, s majdnem halálba hajszolt lelkészeket, folyamatosan továbbra is a hatalmas alapigazságok felkent papjaként tomboljon és a mások gyomrában taposó terminátor szerepében dúljon.
Cs. Gyimesi Évával én sem mindig értettem egyet. Na és? Attól még az egyik élő lelkiismeretünk volt. Erre jön egy lelkiismeretlen renegát, hogy őt is kioktassa a "helyes" gondolkodásról, attitűdről, véleményről, mindenről. Mindenről. Mindig. Mindenkit. Az utolsót február legvégén kapta az ügyeletes atyaúristentől, épp csak le nem büdöskurvázták.
Gondolatban én azzal búcsúzom tőle, hogy nem tudok mit mondani. Nem állíhatom, hogy érdemes volt. Lázadni, harcolni, próbálkozni. Ahogy azt sem, hogy fölösleges lenne. Valamilyen, egyszerűen. Hogy milyen, az az adott korban úgysem dől el soha. Nyugodjon békében. Mert amiben ő is élni kényszerült sokszor, az messze van a békétől, az felháborító.
Ilyen pillanatokban szorul a torok. És az ököl. A hurok nem.