Fesztiválos beszélgetésféle.
Már épp hasad a hajnal, s mi egy színpad előtt még erősen mozogva az utolsókat rúgjuk - a kitartóan támadó basszusba.
Akik szélen állva néznek, azok között kakukktojást látok: egy furcsa, ötvenévesforma, mégmindiganyuegyetlenkisfia típusú, nerdish, sovány férfit, aki karikatúraarcú. S mindenre, meg mindenkire folyamatosan rácsodálkozik, naivan, marslakósan. De minden tekintetet kerül, a sörét meg rég csak tartja már, pótcselekvésként, kapaszkodónak, de nem issza.
Úgyhogy odabreakbeatelek, odaugrálok hozzá, s belesüvöltöm a fülébe:
- Jó napot kívánok! Érdekes figura, be kell látnom. Mi a foglalkozása?
- Antiszociális vagyok – mondja, kényszeredett, ijedt, meglepett, de kedvesnek szánt mosollyal.
- Jó, sejtettem, de mi a foglalkozása? – ordítozunk tovább.
- Tényleg antiszociális vagyok.
- Ez foglalkozás?
- Nem. De nagyon az vagyok.
De látom, máris hálás ezért a pár szóért is, hiszen már nyújtaná a sörét, hogy kortyoljak bele.
Sört nem kérek, de még mutatok neki egy feltartott hüvelykujjat a nagyon nem poénnak szánt poénjáért jutalmul, s azzal vissza a színpad elé.
Pár perc múlva látom meg, milyen sokat jelentett neki ez a kis semmiség: már nincs lecövekelve, már mer helyet változtatni, már nem kerüli mindenki tekintetét, sőt, már néha ő is pöcköl egyet-egyet a basszusba, igaz, csak egy ujjal, óvatosan, ha épp úgy érzi, kevesen látják.
Lehet, mégsem végképp antiszociális tehát. Vagy leglábbis nem hivatásszerűen az.
Amikor megunom a reggelbe fordult estét, s a kelő Nap vezetésével elindulunk lefeküdni, még azért odakanyarodom, s elköszönök tőle. Már egyenesen örül.
Azt hiszem, hosszú ideje ez lehet a legjobb reggele. És a legjobb fesztiválja is.
Pedig milyen könnyű...