Mekkora egy csapdahelyzetben talált az új év (is) Magyarországra...
Egy immár valóban dühítő-elszomorítóan arrogáns, nevetségesen dölyfös, (túl)hatalom az egyik oldalon. Amelyik épp az általa összelapátolt új alkotmány hatálybalépését ünnepli, talmi csillogásban, villogásban, s az ünnepség fénypontjaként Fidesz-kiskakas kukorékolja fel a páholyokban elszundító muszájrésztvevőket és érdekérdeklődőket.
A másik oldalon pedig azok, akik elvben a diktatúra ellen tüntetnek közben, s a szabadságért lépnek fel. De köztük – pontosabban a főszervezők között – MSZP-s mitkeresnekezekitt emberek, valamint más furcsa képződmények tűnnek fel. S ezzel el is tűnik a tüntetés hitelessége. Hiszen nehogymár ők akarják megvédeni, vagy kiharcolni, vagy akármizni a szabadságot. (Na persze: valójában nem is akarják, valójában más a céljuk. Politikai-emésztőgödör jellegű. Akárcsak a kiskakasosoké.)
És közben nézgetem az új alkotmányt. Amelyet most ünnepeltek meg. A preambulumában ez szúrja (ki) a szememet:
“Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.”
Fúha. És le merték írni.
Igaz, megtehetik. Senki nem szól rájuk, akinek a hangja igazán hallatszana és hiteles lenne. Ami hiteles lenne, az ugyanis nem hallatszik. Csak a politikai zsolozsmázás az egyik oldalon, s a politikai óbégatás a másikon.
Szóval népuralom, ugye? Ez végülis az önmagu(n)kon való uralkodás.
Azaz önuralom.
Az. Az kell a jelenlegi helyzethez. A magyar nép önuralma. Nem is olvasom tovább ezt az alkotmányt tákolmányt. Valahogy méltatlan. Polgárként. Meg amúgyis a csapból is ugyanilyen nyák folyik jóideje. Meg ellenzéki rozsda. És csak nem akar eldugulni.
Pedig dugulás van már rég.