Ilyet sem hallottam még: vallásos dalok bőgnek a buszon. Persze sokminden nincs rendben a váradi tömegközlekedéssel, de ez külön kirívó. Amikor felszállok, már ordít az utastérben lévő hangszórókból is a jézusmegmenttéged, a csaknyújtsdalelked, meg a jöjjaddaszíved. Sőt, a járművezető még feljebb is hangosítja. Mitha külön az új felszállókat is köszöntené vele. Valamiféle szektás erölködés lehet, úgy vélem kihallani a tangóharmónika-alapból és a buta-patetikus szövegből is.
Na igen: végülis külön stílusos. Ez a busz ugyanis a városi temetőig közlekedik.
Úgyhogy sálálá, elkárhozol, ha nem velünk utazol. Döcögünk is a temető felé. Amikor megérkezünk oda - ez amúgy a végállomás, komolyan -, a sofőr ki is kapcsolja az egészet. Mintha eddig valamiféle térítői munkát végzett volna az utasok érdekében, most pedig pihen egyet a következő fuvarig. Ő, a misszionárius. A lelki vezető, spirituális sofőr.
A temetőben aztán politikusok vannak. Jó sokan. Élő példányok. És a kiszolgálóik, apparatcsikjaik hada. Persze, hogy ott nyüzsögnek, hiszen március 15-e van. Egyrészt. Másrészt meg nagyon közelednek a választások.
Úgyhogy jöttek megint egy jó kis megemlékezésre halottgyalázásra, őszinte tisztelettételre arcátlan képmutatásra, főhajtásra kampányolásra, méltó múltbarévedésre ripacskodó szereplésre. Koszorúkat helyeznek el. A sírjainkon. A törekvéseink, elképzeléseink hantjain. Minden nap.
Óh, azok a komoly arcok... Amelyekről pár pillanattal előbb, a megemlékezés megkezdése előtt még a szevasz, jöttél te is szerepelni cinkos összekacsintások, az egy brancsba tartozunk mosolyok, meg a letudjuk ezt is, atán mehetünk homlokráncolások sugároztak messzire. De most a történelmi múltunk iránti tisztelet és a jövőnk iránti felelősség. Az. Valami szektás erölködés ez is, végülis.
Amikor vége, s elindul mindenki kifelé a temetőből - oda, ahonnan tetszhalotti állapotban tartja azt az ágzatot, amit épp visszahúz -, egy bácsi toppan elém. Ő aztán a legreprezentatívabb alakja ennek az egész cirkusznak. A kabalafigurája is lehetne. Jó nagy kokárdája vagy ugyanis. Ott virít a simléderes sapkája közepére tűzve, a feje tetején. Amúgy franciásan... Tudtommal a magyarok a felső ruházaton, a szív fölötti oldalon hordják, nem a fejfedőjükön. De a bácsi vélhetően nem akarta holmi kokárdával átszúrni a fess bőrkabátját. Ennyit azért nem ér az egész. Ugye? Ez itt ennyit sem. Csak felszín. Csak SZÍNjáték: piros-fehér-zöld színekkel való játszadozás. Kokárda-csalik bedobálása a zavaros vízbe. Erre harap a jó szavazó.
Aztán - immár más helyszínen - egy anyuka szavait hallom épp. Valahogy így: "Azt mondja a gyerek, kár volt ma iskolába mennie. Pár óra elmaradt, a többin meg a forradalomról volt szó"...
Na, legalább a gyerekek őszinték. És nem veszik be a maszlagot. És nem hordanak pátosz-álarcot. Amíg még gyerekek.
Azaz amíg még forradalmárok.