Blogosz

MESE NINCS.

Többek között...

2012. március 21. 19:29 - BlogoszEditor

 

Tréning, edzőcipő, övtáska, baseball-sapka. És persze az ezekhez illő felfuvalkodott, terpeszkedő póz. Nem ritkaság, tele van hasonló panelrambo, hobbimarcona, balkánmacsó figurákkal a város. A padlás. A világ. Ahogy felszállok a villamosra ma délelőtt, épp egy ilyen mellett van hely. Álldogállunk hát.

És néz. Persze. Az ilyenek ezt szokták. Néz. És néz. (Biztosan majd mindjárt még meg is kérdezi, hogy én meg mit nézek.) Eh, még mindig a kilencvenes években senyvedünk - gondolom, miközben akkor inkább hátat fordítok. És utazunk tovább. Egy darabig semmi.

Aztán egyszercsak érzem, ahogy megüt. Csak egy, középerős csapás hátulról. Na, kezdődik. Sosem hiányzik úgy igazából, de most valahogy különösen nincs kedvem ócskapiaciaskodni. Dehát ha most épp belém köt Chuck Norris - s választását még diszkréten jelezte is az előbb -, akkor mit tehetnék? Hát, lássuk, mi van már. Ez megy át az agyamon, ahogy kényszeredetten odafordulok hozzá.

Ám elsőre azt látom, hogy nincs sehol. Másodjára pedig azt, hogy a villamos padlójára van rogyva. Fél kézzel markolná még a fogódzkodót, de arról is lesiklik a keze. Itt valami baj van. És az ütéssel nyilván jelezni akart, az utolsó pillanatban, mert másként már nem tudott.

Ketten próbáljuk felemelni. Nem sikerül. És valamiket motyogva szólítgatjuk, de semmi válasz. Nincs öntudatánál. Közben azon gondolkodom, vajon ilyenkor eleve jó ötlet-e felrángatni? Lehet, hogy pont rosszat teszünk vele. Úgyhogy én nem erőltetem. Erre a másik utas is elengedi a testet. Ott fekszik most - lehet, hogy éppen minden pillanat számít, vagy hogy is van ez vajon? Minden esetre lehajolok hozzá, mintha tudnám, hogy ilyenkor a pulzusát, vagy mit kell egyáltalán megnézni. De a döntő pillanatban jövök rá, hogy fogalmam sincs. Ám közben a másik kezemmel előásom a telefonomat és gyorsan megszavaztatom a többi, élénken nézelődő utast: "hívjak mentőt?" A legtöbben tartózkodnak (ettől is), ám a szavazók látható többsége igennel voksol. És szerintem is.

Már nyomom is a gombot a telefonon, s közben keresem a vészjelzőt a kocsiban - amikor az izomember váratlanul kinyitja a szemét. Egy pillanatig még fekszik ott, kitekeredett végtagokkal. Láthatóan nem ittas, nincs is drogos befolyásoltság alatt. Körbenéz fektében, majd feltápászkodik. Felsegítenénk, de megrázkódik, hogy nem kéri. Majd ő, maga. Vissza is áll a helyére. Aztán még felveszi az elgurult sapkáját is, s ugyanúgy utazik tovább, mint még az előbb. Egy nyikkanás sem, végig egy szó sem. Valószínűleg ő is meglepődött.

A következő megállónál leszállok. Közben az jár az fejemben, hogy egy hasonlót már láttam. Az USA-ból 11 órát repültünk Európába akkor. Kivételesen kívül ültem, a folyosónál, nem az ablaknál. Félúton lehetünk, épp valami filmet nézek, amikor érzem, hogy a hátam mögött ülő utas feláll a székéből. És annyi. Csak áll ott mögöttem. Tornyosul a lesötétített utasterű gépen. Éjszakai járat ugyanis. Amikor hátranéznék, hogy mi ez, a férfi hirtelen öntudatlan állapotban vágódik végig a szűk folyosón, a feje épp a lábamnál koppan. Segítenénk fel, a légiutas-kísérők pedig már kiáltozva kérdezgetik, hogy van-e orvos a fedélzeten -, amikor az illető egyszerűen kinyitja a szemeit, köszöni, nem kér segítséget, feltápászkodik. Visszaül a székébe. Hang nélkül. És utazunk tovább, mintha mi sem történt volna. Nyugszunk és suhanunk az éjszakában.

Ájulások. Nem nagy ügy, jól van, jól van.

Én ugyan nem tudom, milyen lehet. De mindig meglep, ha ilyet látok. Mintha egy kis bepillantás lenne. Fogalmam sincs mibe. Azt ugyanis nem látni tisztán. Vagy egy kis jel, egy intően felemelt ujj. Hogy pontosan mit akar, azt nem tudni. Csak úgy hozzávetőlegesen. Annyit csupán, ugye, hogy milyen törékeny és múlandó és akár pillanatok alatt változó, stb. De ezek meg közhelyek, úgyhogy hagyom őket. Inkább reflektálgatok befelé.

És kísérőzenének az csendül fel bennem ilyen alkalmakkor, hogy "Senki nem ért semmit/Többek között, szerintem, az orvosok a halált.."

Nincs nagy fordulat, vagy konklúzió itt, a végén. Bocs, ha valaki ezt várta. És a dolgaink végén sem. Vagy ha van, az meg ugye akkora, hogy fogalmunk sincs róla. Most az van előttem, ahogy a tag ott fekszik, öntudatlanul a villamos padlóján. A munkámnál fogva láttam már autóba szorult, összetört testet, úttesten szétkenődött agyvelőt, kormányra száradt vért, miegymást. De ez a mai is felér velük, a lényeg tekintetében. Ez ugyanis nagyjából minden, ameddig erről a térfélről indulva elmehetünk a megismerésben.

Milyen jó néha felrezzenni az ilyen végtelen, beláthatatlan gondolati kozmoszból - vissza ide. És mondjuk leszállni a következő megállóban. És venni egy perecet.

Addig is. (Brrr...)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr724331352

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása