Blogosz

MESE NINCS.

A hazaszeretet határai (avagy: feszítsetek meg!)

2013. február 20. 06:33 - BlogoszEditor

 

Nem tudom: engem még a szerelmetes szívem sem tudott végleg Székelyföldre csábítani annak idején, hogy ott éljek – akkor a politikusok hogyan tudnának?

Arról van szó ugye, hogy egy budapesti összmagyar politikai egyeztetésen felmerült a romániai szórványmagyarság kitelepítésének, áttelepítésének, valahova telepítésének ügye. Először mindenki titokban tartotta, hogy ilyesmi is elhangzott a zárt ajtók mögött tartott tanácskozáson. Sajtósként elsőnek kezdtem el utánajárni, s akkor még mindenki hazudott erről.

Az RMDSZ azt próbálta bemesélni, hogy a teljes erdélyi magyarság Magyarországra való kitelepítését készítik elő a Fidesz itteni megbízottai. Maga a Fidesz megbízottja, Szász Jenő, a szervezés alatt álló Nemzetstratégiai Intézet felkért vezetője pedig kezdetben egyszerűen letagadta, hogy bármi hasonlót mondott volna. Pedig de: azóta kiderült, hogy épp a leendő intézete feladatait ismertetve tért ki hasonlóra. Több variáns kering már arról, hogy kiket és hova telepítenének: a mindenképp beolvadásra ítélt szórványközösségek Magyarországra menekítése merült fel először, majd az, hogy tulajdonképpen ezen veszélyeztetett csoportokat Székelyföldre költöztetnék, beolvadásuk megakadályozására, de az ottani demográfiai mutatók javítása céljából is.

Persze megy a hazudozás, a félremagyarázás, a tömegek manipulációja minden oldalról, riogatnak, kampányolnak. Hagyjuk is azt, melyek a politikai fejlemények, ez teljesen mellékes. Viszont ennek kapcsán érdekes átgondolni, milyen kulturális és társadalmi hatásokkal járhat egy ilyen lakosság-átmozgatás, elvben, akár szó lesz erről végül gyakorlatban, akár nem. Játsszunk el ezzel.

Demográfiai szempontból még védhető a dolog. Emlékezzünk: a Fidesz már többször jelezte, hogy Magyarország fogyó lakosságát valahogyan pótolni szeretnék. Logikusan akár rendben is lehet, ha mondjuk nem kínai vendégmunkásokkal, hanem az anyaországon kívül amúgy is beolvadásra ítélt magyarokkal töltik fel a készletet. Ha viszont a mai Románia területén belül akarnak átmozgatni egyes magyar közösségeket – mondjuk a szórványból Székelyföldre –, az már izgalmasabb és problematikusabb.

Hogyan fogadnák a székelyek ezeket a „sápadtarcúakat”? Miként illeszkednek be a tömbmagyar közösségbe azok, akik már elindultak az elrománosodás útján? Egyáltalán be akarnak-e illeszkedni? Vagy inkább az hat, ami ilyen esetekben sokszor, nevezetesen, hogy akiknek az identitása meginog, azok közül a gyengébbek és a lustábbak már inkább a többségi nemzethez akarnak tartozni? És főleg: ami a vérvonalat (az ott élők és a betelepítettek keveredését) ismét magyarítaná, az nem hígítja-e fel ugyanakkor a kultúrát? Tehát ha az ilyen ötletek – nagyon a nemzeti vonalat képviselő – kiötlőinek fejével gondolkodunk: biztos-e, hogy megmenthető a magyarság ily módon, vagy inkább visszaüthet a dolog bizonyos értelemben?

Ezek a játékhoz szükséges fő kérdések. A válaszok többnyire ilyen formát öltenek jelenleg: „nem tudom”. De nem is csoda ez, hiszen most még az elején vagyunk, egyelőre most kezdünk gondolkodni az egésznek a különféle vonzatain. (Akik pedig komolyan gondolják, azok jobb, ha nem eljátszanak ezzel, őket nem látom szívesen a játékunkban – nekik az a minimum, hogy komoly előtanulmányokat rendeljenek meg, és rágjanak át, mielőtt bármit lépnének esetleg.)

A lakosság ilyen módon való, szervezett átmozgatása szerintem anakronisztikus. De nem is ez a fő baj vele. Feszítsen keresztre, aki óhajt, de nekem egy olyan párhuzam jut eszembe erről, ami akkor is minduntalan felötlik bennem, amikor környezetvédelmi túlkapásokról hallok. Van ugyanis az, hogy mindenféle fajokat meg akarnak védeni a kihalástól – márpedig ez csak mesterséges eszközökkel, külső beavatkozással lehetséges. Olyankor mindig arra gondolok, messze túl a fajmentés igazán altruista voltán: biztos-e, hogy dolgunk az nekünk, hogy megmentsünk kihalásra ítélt fajokat? Be kell-e avatkoznunk? És ha egyáltalán feltételezzük, hogy van esetleg olyan erő, amely netán beavatkozhat, honnan vesszük, hogy mi vagyunk azok? Nem lehetséges-e, hogy a fajmentésen valami sokkal túlmutató trendek, erők, szükségszerűségek, összefüggések is működnek?

Értik? Ugyanez a helyzet is lehetséges elvben az emberi „fajok”, különböző közösségek mesterséges mentése esetén. Szeretem én a magyarokat, meg a hazát, meg Erdélyt, meg sok mindent – viszont ez nem akadályozhat meg abban, hogy gondolkodjam. Úgyhogy itt az alapkérdés ismét (saját válaszom sincs még rá, a szemellenzősök által elvégzendő keresztre feszítésemre pedig készen állok): biztos-e, hogy meg kell menteni olyan közösségeket, amelyek kvázi kihalóban vannak, mint a háromfülű réti poszáta? Bennem az mocorog, hogy persze, egyrészt jobb, ha minél több magyar van (önmagában is az, de aztán a különféle mutatók, adatok és az ezekből deriválható közösségi előnyök szempontjából is az), másrészt viszont magasabb rendű etikai, erkölcsi, logikai, filozófiai kérdés az, hogy a természetes folyamatok mindig, minden áron megakadályozandók-e?

Van aztán egy másik vonzata is ennek az áttelepítősdinek. Sokan elsőre azt hiszik, hogy ha ilyesmi megkezdődne, akkor egyszerűen buszokra rakják az embereket, s a cuccaikkal együtt átviszik őket máshova, ahol onnantól kezdve élnek. Ez a múlt század sötét gyakorlata (felötlik itt bennem Recsk, meg a lakosságcserék). Manapság ez már nyilván nem így menne. Természetesen egyfajta önkéntességnek is lennie kell a dologban, valamint – ezt az önkéntességet ösztönző elemként – átcsalogató lehetőségeket kell teremteni. Ez főleg gazdasági jellegű ötleteket feltételez. (A konkrétumok kidolgozása legyen azok dolga, akik az egész költöztetgetősdit akarják.)

Azt mondom tehát: egyfajta olyan rétege is lenne az egésznek, hogy kulturális-társadalmi szempontól telepeseknek vennék a székelyek az ő „sápadtarcú” testvéreiket. Ne higgyük, hogy csak ölelkezés és örvendezés lenne. Emlékezzünk: amikor az anyaországiakhoz menekültünk mi, Ceauşescu által nyomorgatott erdélyiek, akkor is csak a legelején vették örömmel a beolvasztandó magyarok megmenekülését az őshonos magyarok. Úgyhogy Székelyföldön is lennének olyan forrófejű tinédzserek és leépült idősebbek, akik megindítanának valamiféle székely ellenállási mozgalmat, a megmentendő drága magyar testvéreik ellen.

Úgyhogy mindenképp összetett, sokrétű, nagy bulinak ígérkezne egy ilyen lakosságátmozgatás.

És ott van még az, hogy komoly ígéretek hiányában miért is költözne a magyar ember Székelyföldre? Szeretjük ugyan a székelyeket, komolyan, de azt is tudjuk, hogy Székelyföld Moldovával együtt az ország egyik legelmaradottabb régiója. És valljuk be: a hazaszeretet, nemzeti elhivatottság sokszor odáig tart, amíg meg nem kordul a gyomor. A jobb életkörülményeket kevesen adják fel rosszabbért – nem beszélve arról, ha egyébként is mindannyian a Románia nevű viharos, algás tengeren hánykolódunk. Szóval turistaként, meg szív és lélek tekintetében nagyon vonzó Székelyföld, az elv is gyönyörű, hogy az összefogás összeköltözéssel erősíthető. A mindennapi élet, az egyének, az egyes családok élete azonban más alapokon nyugszik, és más jellegű döntéseket feltételez.

Imádom én is a székelyeket, a szívemet is elrabolta több székely lány is, mégis sokat gondolkodtam azon annak idején, feladjam-e a nagyobb mozgásteret a kisebbért, ott folytassam-e az életemet, odaköltözzem-e. Aztán persze nem tettem. Sőt, ha őszinte vagyok, valahányszor belegondoltam, eleve adott volt a nemleges válasz. Példa vagyok.

Nem jó példa. Nem is rossz. Egyszerűen példa arra, hogy a nemes honpolgári, nemzeti eszmék és a magánélet megférnek egymással, de nem esnek egybe. És példa arra is, hogy a lakosságmozgások a legtöbb esetben nem mesterségesen működnek. Csak akkor jók, ha természetesen. Minden más esetben kulturális, politikai, társadalmi gondok tömegét idézik elő. És rengeteg olyan kérdést támasztanak – egy részüket lásd fennebb –, amelyekre válasz nem adható, legfeljebb csak az utókor látja már a válaszokat, későn.

Szóval azt hiszem, addig jobb, ameddig csak elmélkedünk minderről, ameddig gondolkodunk rajta, eljátszunk vele. Sőt, ez egyenesen jó dolog.

Viszont maga a kitelepítés, áttelepítés mindenféleképp agresszív és mesterséges beavatkozás. Természetellenes. És mint ilyen, nem jó. Tudom.

És ez a természetellenesség nem politikai, nem nemzeti, nem is szociológiai kérdés. Valami sokkal több, mélyebb, magasabb, átfogóbb annál. Ezt pedig érzem.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr635093389

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása