A tavaszi, csillogó verőfényben még szebb, ahogy amúgyis vidámságtól sugárzóan, nevetgélve megy át az utcán - persze stílusos-aranyosan eleve a tilosban - két szép gizsjány. Egyikük olyan tizennyolc lehet, másikuk termetre és korban is kisebb nála - és elegánsak, boldogak, jókedvűek, szikrázóak, ráadásul egy kis szalagot is fodroz a szél utánuk.
Aztán jobban megnézve látom, hogy a szalag egy koszorú gyászszalagja, amit visznek, ők pedig azért elegánsak, mert talpig feketében vannak.
Biztosan temetésre mennek - de ilyen vidáman. Mosolygásuktól kivillanó, nevetgélésükkor felcsillanó fehér fogsoraik végső soron szép kontrasztban vannak a fekete öltözékükkel. Meg az alkalommal.
Life goes on - ugrik be - and on, and on, and on. Na meg az is, hogy - a szó mindkét értelmében, mindkét végletet tekintve - koszorúslányok.