Blogosz

MESE NINCS.

Pozitív szöveg

2015. május 19. 21:02 - BlogoszEditor

Megyek át Magyarországra, biciklivel. Gondoltam ma délután, csak kipróbálom már az új, nemzetközi kerékpárutat, hiszen elkészült.

(Szolgáltató jelleggel közlöm is, friss tapasztalataim alapján: nem készült el. A román határnál ugyanis egyszercsak elbonyolódik, hogy merre is kellene menni, hol is folytatódik, aztán elfogy az út. Vagy csak én nem találtam meg. De inkább elfogy, mert amúgy kerestem. A magyar oldalon aztán ugyanebben a szellemben folytatódik: azaz nincs. Egy készséges útmatrica-árussal folytatott egyeztetésem nyomán derült ki, hogy itt, a főútnak ezen a jobboldali részén, ahol a folytatásnak lennie kellene, egyszerűen nem építették még meg, de állítólag majd lesz, ami pedig az út másik oldalán annak látszik, az nem az, hanem magánterületen járda - de a tervek szerint ide, a mostani semmibe vezetik át hamarosan a bicikliutat. A magánjárda után egyből útépítési munkálatokban folytatódik az egész, de ott már valóban a kerékpárutat építik épp. Ártánd előtt vagy ötszáz méterrel járnak, és állítólag a határ felé jönnek vele. Igaz, másfelé nem is jöhetnek, mert magán Ártándon már kész a jó minőségű út. Egy készséges útépítő munkással folytatott egyeztetésem nyomán derült ki, hogy szerinte ezzel a kis résszel készen is lesznek egy hónapon belül. Az út amúgy Nagyváradtól, a határon át egészen Berettyóújfaluig megy - de téved, aki azt hiszi, hogy egyhuzamban. Az Ártándon és Biharkeresztes egy részén átvezető, jóféle út ugyanis például Keresztesen egyszercsak véget ér. Ott ki kell menni a közútra és valahol meg kell keresni a folytatását, ami tovább vezet a településeken át; mondjuk én ma nem találtam meg, pedig kerestem. Megtaláltam viszont - visszafelé jövet - egy tök másik utcán egy másik kerékpárutat, de az is úgy fogyott el alólam, hogy észre sem vettem, a nagy tekerésben egyszercsak már egyszerűen a járdán voltam, szóval az is a semmiben ér véget hirtelen. Olyan, mint az élet, vagy mi.)

Na, de ott tartottunk, hogy épp megyek át kerékpárral Magyarországra. És a határátkelőnél előszedem a személyimet, mutatom a román és magyar vámosnak, akik szokás szerint egymás mellett állnak. A magyarországi veszi el tőlem, mutatja a románnak, aki oda sem nézve rábólint - nagyon operatívan nem érdekli az egész. A magyar vámos viszont elolvassa a nevemet a személyiben, összevet engem a fotómmal, aztán visszaadja, én meg indulok tovább, hozom lendületbe a cangát. Épp begyorsítanék, amikor utánam szól a vámos, a nevemen szólít: "Szeghalmi Örs?" Mondom, "igen", és tekernék tovább. Erre megint utánam szól: "Az újságíró?"

Na - fékezek be egyből - már csak ez hiányzott. Kezdődhet megint valami hitvita. Jön valami nagy elvi megbeszélés, közéleti, politikai kérdésekről. Hogy ő nem ért egyet, mittoménmivel, amiért én viszont igenis kiállok, meg minden. Vagy ez, vagy az, hogy valami panaszát akarja megosztani a sajtóval, hiszen az újságíró az égvilágon mindent tud és mindenhez ért (NOT). Pedig sietnék, mert ugyan nemzetközi kirándulást teszek épp, de ma este még van munka is, vissza kell érnem egy rendezvényre. Az is beugrik: igaz, hogy pont idén van húsz éve, hogy a sajtóban dolgozom, milyen szép, és mindig is igyekeztem kulturált és korrekt lenni az olvasókkal - viszont azt eléggé nehézkesnek és gyakorta fölöslegesnek gondolom, hogy minden egyes embernek egyenként kell elmagyaráznom az alapvető közéleti, politikai, meg mittoménmilyen (mikor milyen) kérdéseket. Újra és újra és újra. Mondjuk az tény, hogy van mit mondanom, sok témában határozott az álláspontom, alá is tudom támasztani, meg is tudom okolni, amikor pedig valamiről fogalmam sincs, vagy nem tudok állást foglalni, azt meg úgy vállalom. De akkor is: megint hitvitázni, ráadásul itt és most... Na, de jó, legyen. Hiszen mindennek ellenére mindig is annak voltam a híve és művelője, hogy az olvasót meg kell hallgatni. Visszafordulok tehát. "Igen, én vagyok" - mondom, és várom, mi a téma.

De ezúttal sokkal egyszerűbb, mint gondoltam. A vámos ugyanis azt mondja: "Á, szóval maga az. Szoktam ám olvasni a cikkeit. Nagyon jókat ír". Aztán kezet fogunk. (Mellesleg mindig is utáltam, amikor azt láttam, hogy egyes polgárok lekezelnek szolgálatban lévő rendőrökkel, vámosokkal, vagy bármilyen más módon bratyiznak. Egyből arra kell gondolni, hogy valami kis trükkös gyerekek mindketten, és a korrupció tavaszi illata lengi be az ilyen szép zsánerképeket. Biztosan ez fut át az agyukon azoknak is, akik most az átlépésre várakozó autókból látták ezt. Hehe. Ám valamiért - talán válaszkedvességből - most mégis én nyújtottam előbb a kezemet.) Na, de visszatérve, szóval: nocsak. Megköszönöm, megyek is tovább.

Csak később ugrik be, hogy azért ez egy picivel érdekesebb az átlagos ilyen találkozásoknál. Érted: hogy ezt a magyarországi vámos mondja. Egy romániai magyar lap és egy itteni portál újságírójának, -ról. Mert ugye a román azért nem mondhatja, mivel román, nyilván nem olvassa. De akkor hogy kerülnek az írásaim a magyarországi tisztviselő kezébe? Nyilván nem a román hurcolja neki naponta a magyar újságot, ő meg nem tudom, honnan vásárolná a határon. Szóval ebben így van egy kis csavar is. Van min elmélkednem tekerés közben.

Azt hiszem, kellene írnom egy posztot arról, milyen kis szívderítő, amikor a megszokott reakciók és a rutinból máris moccanó válaszreakciók közepette néha kiderül, hogy nem is arról van szó, amire eleve számítunk, meg egy bejegyzést arról, hogy pozitív ez meg az, meg ilyenek, satöbbi, jobbra-balra. Bár már megírtam, ez volt az.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mesenincs.blog.hu/api/trackback/id/tr827473730

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása