Igazán megértem a vicsorgókat, a sápítozókat, a hőbörgőket, az ugatókat is. Bár nagyjából ez ugyanaz, csak különféle alfajai vannak. Nem értek egyet velük, sőt, sokszor elszomorít és bosszant is a lehetetlenségük, abszurditásuk – de megértem őket. És a legkevésbé sem ironikusan mondom ezt. Hiszen valójában nem nehéz megérteni azt a pár alapvető okot, motivációt, összefüggést és hiányt, ami alapján működnek, vagy legalábbis ami alapján ez működik bennük. És igen, most például a menekültügy kapcsán említem őket. Ugyanakkor nem, nem csak annak kapcsán – mert ha megfigyeljük, egy csomó más kérdés, témakör, esemény, embercsoport okán is mindig ugyanúgy, ugyanazok vicsorognak, sápítoznak, hőbörögnek, ugatnak. Sőt, azt hiszem, ennek a gyomot termő magja valahol a mocsaras mélyünkben mindannyiunkban megvan. (Aztán van, aki meghaladja, van, aki nem, sőt, olyan is van, aki meghaladta, aztán – különféle okokból – inkább visszatér, vagy visszakényszerül, visszabutul erre a primér szintre. És termi a sok gyomot, vígan hörögve.) Például bennem is megvan. Onnan tudom, hogy néha moccan ott lenn, a mélység süllyesztő részében.
Legutóbb ma mozdult egyet. Az van, hogy elég gyakran járok a határnál. A Bors-Ártánd határátkelő, ugye, Románia nyugati kapuja, a legnagyobb átkelő Nyugat felé, meg ilyenek. Úgyhogy jó sokan jönnek-mennek itt. És ma is – mint már többször is – azon kapom magam, hogy közben elnézegetem az innen kifelé igyekvők egy részét, a BT, SV, VS, NT, BC és más ilyen rendszámú autóikkal, mikrobuszaikkal, ahogy megállnak pihenni az út szélén, a kerékpárúton, a járdán, a tilosban, a benzinkutaknál, és esznek, isznak, telefonálnak, póló nélkül virítanak, szemetelnek, ricsajozva társalognak, mittoménmi. Meg hát vannak, akik rossz arcúak is, eleve, és rossz arccal csak ott rosszarcúskodnak, a korlátnak dőlve. Sőt, néha vitába is keveredem egyikkel-másikkal, ha a parkoló autóikkal elzárják az utat, vagy ilyesmi. Szóval – nem titkolom – ilyenkor néha az az első gondolatom, hogy "jesszusom, méghogy menekültek, ni, hát ezek egyszerűen csak hazánkfiai – na, ezeket én sem engedném be Európába". De ezzel együtt pesze ott a tudat, hogy nincs igazam, sőt, íme, ilyen jó nagy felszínes bunkóságot képes néha elsőre dobni az agyunk. Viszont így is működünk. Jó, hogy legalább tettenérhető néha. És nem, nem mindig az első gondolat, reakció a helyes, jogos, megalapozott, dehogyis. Ők meg persze ennek ellenére mennek, jönnek, és be is engedik őket, és minden. ÉS EZ ÍGY VAN JÓL. Igen. Nem nekem van igazam ilyenkor – ők meg mennek, ez az egész pedig ÍGY VAN JÓL.
Na innen indul minden. A menekültkérdés is. Innentől van aztán egy csomó összetett dolog. De ez az alap. Ám persze vannak, mégpedig sokan, akik idáig, azaz a kiindulópontig el sem jutnak. Magukban sem. Meg sem vizsgálják, hogy talán alapvetően nincs igazuk, magukban sem teszik fel a vonatkozó kérdést, hogy mi van, ha az agy, a felszínes logika elsőre marhaságot dob ki, és azt lobogtatják tovább. Dehát mondom: nem is nehéz megérteni a vicsorgókat, a sápítozókat, a hőbörgőket, az ugatókat is – egyszerűek. Csak ők (amúgy teljesen megalapozatlanul, de annál erősebb melldöngetéssel) biztosak is benne, hogy igazuk van. Én elsőre abban sem, hogy nekem az van. Sőt, szerintem épp ez utóbbi a kiindulópont, úgy általában mindenhez: a vizsgálódás, a körülnézés, az önreflexió, és csak utána a reflexió, tehát bentről kezdve, és csak aztán kifelé.
És az ilyen nagy témák mellett folytatódik ám az egész hétköznapi menet is. Mindenféle rossz arcú és aggasztó figura is jön-megy, ide meg oda. Közben más rossz arcú és aggasztó figurák vicsorognak rájuk is, sápítoznak ennek okán is, hőbörögnek miattuk is, ugatnak utánuk is. És azt kell mondanom, ez is része az összképnek. Mert nem, az összképben nem csak az a természetes elem, ami nekünk jó és ami nekünk tetszik – az ugyanis eleve nem az összkép.
Igyekezzünk tehát rajtakapni magunkat, ha néha hülyeségeket gondolunk – ameddig sikerül, nincs baj. Amikor meg már nem sikerül, vagy amikor eleve nem is igyekszünk, akkor meg már úgyis mindegy nekünk. De legalább akkor megszabadultunk a gondolkodástól, és immár e tehertől mentesülve feltehetjük a kérdést, lehetőleg vicsorogva, sápítozva, hőbörögve, esetleg ugatva: mégis mi a fenéről szólt ez?