Az ember kicsit otthon érzi itt magát: járkáltunk páran egyet, a 32 fokos (már most, képzeld el, milyen lesz nyáron) melegben, a környékünkön épülő negyedben, mindenütt építési terület, rengeteg szanaszét hagyott hordalékkal, mint otthon - gondoltam én az elején, amíg rá nem jöttem, hogy ez itt nem sitt, hanem mindenütt sivatagi homok, tele kagylókkal, aztán vagy tizenöt fűben alvó munkást is fotóztam, mint otthon, aztán ahogy olvastam a leírásokban is, egyes arcok az utcán csapják ki a taknyukat, mint otthon, csak itt hosszú, fehér ruhában teszik, továbbá itt is zavarják az embert a vallással, csak nem zaklatók harangoznak a katolikus, református, ortodox templomokban, ami szerintem már rég meghaladott, csendben kellene lenni, hanem hajnalban is arra ébredek, hogy egy müezzin nyomja a közeli toronyból, meg nyomja dél, körül is,és máskor is, a hotelszobákban pedig nem biblia van, mint sokfelé máshol, hanem a szekrényben imaszőnyeg és Korán.
A legelképesztőbb az Egyesült Arab Emírségekben lévő Dubajban az, ami a legzavaróbb is talán: hogy állandóan épül. Arra járva magam is olyan szállodában laktam, amely körül minden irányban építkeznek, gondoltam viszont, hogy a központban ez nem így van. De így van: ahol már készen vannak, sok esetben ott sincsenek még teljesen készen, apróbb munkálatok zajlanak, ugyanakkor nagy munka is, szinte mindenfelé, még a luxus hotelek környékén is. Ez azonban nem rontja el annyira az élményt, sokkal inkább része a városképnek ezekben az évtizedekben.
Ez tehát a fantasztikus Dubajban: amilyen intenzitással épül. Meg ami épül. Ugyanis egészen szabadnak tűnő kísérletezgetés, tervezői kreativitás munkaasztalának tűnik a város, annyira sok különleges, érdekes, ügyes, szellemes, szemetgyönyörködtető megoldást látni mindenfelé. Főleg az új városrészre jellemző felhőkarcolók esetében.
Én Kolozsvárról közvetlen repülőjárattal mentem oda, átutazva a reptéri transzfer során Hunyadon – de az már csak ott, a Közel-keleten jutott eszembe, hogy Dubaj olyan, mint Bánffyhunyad: állandóan épülő városrészek, óriási épületek, bár az előző esetében rekordokat döntögető magasépítkezés zajlik, az utóbbi esetében pedig, a félvilághírig jutott, talán soha el nem készülő óriási romapaloták a jellemzőek.
Meg Dubaj olyan is, mint Nagyvárad, sőt, Várad még olyanabb: az arab városban gyakran emlegették, hogy mindenhonnan látszik ott a világ legmagasabb épületének számító Burdzs Kalifa (ez egyébként nem így van, mert sok helyen más felhőkarcolók takarják el), nálunk viszont, Váradon, tényleg mindenhonnan, sőt még Magyarországról is látszik a CET, vagyis a Hőerőmű rohadt kéménye. További kis váradi vonatkozás, hogy miközben a Wizz gépén a fedélzeti magazint lapozgatom, a cég igazgatójának köszöntőjét találom, az igazgatót pedig Váradinak hívják. Aztán a városban járva a teljes megcsonkításig megnyírt fákat is látunk, mire egy aradi tag jegyzi meg, hogy a jelek szerint itt járt Bolojan, a váradi polgármester.
A Dubajjal összefüggő egyik közkeletű panel az, hogy ott kizárólag luxusautók közlekednek. Nem tudom honnan származik ez, de nem igaz. A városban közlekedő rengeteg jármű egyébként többnyire nem is az őslakosoké, hanem a túlnyomó többséget kitevő bevándorlóké és vendégmunkásoké, ők adják a forgalom legnagyobb részét, és bőven van az autóik között sok átlagos is. Persze tény, hogy az átlagos nálunk inkább a drágábbnak felel meg. Különben nem gondoltam volna, hogy ebben a dúsgazdag országban fogok, mégis szinte minden nap láttam Dustereket is. Nem tudom, hogy csak nekem újdonság e, de meglepett, hogy ott viszont nem Dacia Dusterként adják el, hanem Renault Duster a neve és a Renault logója van rajta.
Egy másik sokat emlegetett dolog viszont igaz: a kőolajból meggazdagodott országban nagyon olcsó az üzemanyag. A benzin például 2,25 dirhamba kerül, a dirham pedig nagyjából egy az egyben annyit ér, mint a lej, tehát ott a felénél is olcsóbb a benzin.
Meg is éri különben autót bérelni. Aki vállalkozik ilyesmire (és nem felejti otthon a jogsiját, az sokkal többet láthat, jóval alaposabban nézhet körül, mint ha az állandó rohanást és felszínességet jelentő szervezett kirándulásokat választja.
Ez utóbbiak ára változó, például egy úgynevezett szafari 85 euróba kerül, ezért sivatagi terepjárózást, körülbelül 25 percnyi intenzív, dűnéken át való terepautózást kap az ügyfél, ami egészen jó, továbbá utána egy pár percnyi tevegelést, esetenként akár fáradt, túlhajtott és idős állatokon, úgyhogy kész lelkiismeretfurdalás ezen részt venni, utána pedig egy skanzenszerűségben rövid táncműsort, ami nem rossz, mégis hakniszerű, külön fizetve pedig hennás festést, ajándéktárgyakat, meg alkoholt, ami viszont szintén benne van az árban az egy vacsora. Ugyanennyibe kerül ha szervezetten át akar ruccanni az ember a fővárosba, a kevésbé látványos, de sokkal nyugodtabb Abu Dzabiba, de azt tudom mondani, hogy ez így nem éri meg, mert az egyébként csodaszép, és az országban legnagyobb mecseten kívül szinte semmit nem mutatnak meg normálisan. Dubajban egy fapados és szintén rohanós, felszínes szervezett városnézés körülbelül 40 euró. Sok cég szervez persze ilyeneket, hallottam elégedett beszámolókat is, olyanoktól, akik más vállalkozásokkal mentek mint én. A lényeg viszont, hogy nem igazán éri meg, sőt, Dubajt saját magunk által felfedezni az igazi: mint bármilyen más utazás esetén sem árt, tessék előre tájékozódni a látnivalókról, aztán néhány nap alatt sorban fel lehet keresni ezeket.
A járda, mint olyan, eléggé ritka a városban, és sokszor egyszerűen véget ér és szevasz. Sőt, olyan gyalogátkelőt is láttam, ami az egyik oldalon a járdáról elindul, a másik oldalon azonban nincs folytatása a járdának, a semmibe vezet, egy dombos és tiltott zöldövezetre. Mindez nem csoda – bár kissé furcsa –, ugyanis a város a járműves közlekedéshez van átépítve. A központi részeken vannak azért járdák, kerékpárutat viszont egyet sem láttam.
Jó viszont a tömegközlekedés. És nagyon ajánlom. Ezen belül is a legnépszerűbb a piros metró vonal (egyébként összesen két vonal van), ami számos látnivalóhoz elvisz. Ebben a városban is vezető nélküli, teljesen automata a metró, akárcsak a Jumeirah Pálma-szigeten járó monorail. A metró állomásai teljesen egyforma dizájnúak, és érdekesség, hogy – akárcsak a villamos és a monorail esetében – a peront és a szerelvényeket üvegajtók választják el egymástól, amelyek csak akkor nyílnak, amikor a szerelvény megjött és megállt, két szerelvény között zárva vannak, így senki nem kerülhet a sínekre. A tömegközlekedés integrált, azaz a jegy vagy a kártya a monorail kivételével mindenre jó, és másodpercek alatt feltölthető, ha elfogyott a rajta lévő összeg. A rendszer az utas által megtett távolságot méri, a beléptető kaputól addig, amíg bármelyik állomáson kilép, ennek fügvényében von le pénzt. Fontos megszokni, hogy a buszon felszálláskor és leszálláskor is érvényesíteni kell a kártyát, bármelyik elmulasztása esetén a rendszer automatikusan büntet. Egzotikus megoldás, hogy a metrón és a villamoson van első osztály is, úgynevezett Gold Class (ami nem sokkal jobb az amúgy jó normálnál), valamint külön kocsirész nőknek és gyerekeknek. Félreértés ne essék, nem gettósítva vannak a nők és a gyerekek, hanem utazhatnak a többiekkel is, ha akarnak, vagy beülhetnek a külön részbe, ha óhajtanak. Nem tudom, mi a pontos rendszer lényege, de nem mindegyik szerelvényen van ez a két speciális dolog. Minden esetre amelyiken van, ott a Gold Class a legelső, utána rögtön pedig a csak nőknek és gyerekeknek fenntartott. Már a peronon írja, hogy „Gold Class”, úgyhogy csak a hülye tudja összekeverni. Nekem sikerült, utaztam Gold Classon, sima bérlettel (van büntetés, ha elkapnak), későn vettem észre, és már nem volt kedvem átszállni utána. Már a peronon írja, azt is hogy „Women and children only”, úgyhogy ezt is csak a hülye tudja összekeverni. Nekem sikerült, utaztam női és gyerekrészlegen. Mégpedig úgy, hogy a peronon lévő felirat szerint elkerültem azt a részt, hátrébb szálltam föl, de mint utólag kiderült, belül csak egy vonal választja el a külön részt, azon én átmentem, leültem, néztem, hogy de kevesen vannak itt, mind nők, meg egy gyerek sír amott. Integet távolabbról egy tag. Kérdem tőle, jelekkel, hogy mi van? Ő meg mondja, kedvesen, és mutatja is, hogy „ladies”. Ja, hm, oké, nők, a saját osztályukon, férfiak a vonalon túl egyaránt elnéző mosollyal figyelik, ahogy takarodom hátra. Ők is tudhatják, hogy csak a hülye tudja ezeket összekeverni.
Mivel vezető nincs a metrón és a monorailen, érdemes az első kocsi elején beszállni (kivéve ha az történetesen Gold Class), ugyanis szép panorámában gyönyörködhetünk utazásaink során. Különben épp Nagyváradon a mai napig panaszkodunk amiatt, hogy azt a rohadt kártyát minden felszállásnál érvényesíteni kell, és mondogatjuk, hogy ilyen sehol a világon nincs – és lám, van, mégpedig pont Dubajban. Különben a kártyás rendszert Váradon éppen az az igazgató vezette be, aki most Dubajtól nem messze, a fővárosban, Abu Dzabiban dolgozik, az ottani tömegközlekedési vállalat igazgatójaként. Jó még tudni, hogy a kártyán maradt, fel nem használt pénzt vissza lehet kérni, erről tájékozódjanak a megállóhelyeken. Amit viszont ritkábban mondanak el maguktól, az az, hogy még a kártya értékét jelentő, csekély öt dirhamos összeget is kipréselhetjük belőlük: azt visszaszolgáltatni nem tudják, mert az a kártya önköltségét jelenti, viszont a megállóhelyeken található Zoom kisbolthálózat üzleteiben még ez is levásárolható (én például három vizet vettem a hazaútra).
Úgy döntöttem, felhőkarcolókat nem mutatok. Mivel mindenki azokat mutatja. Inkább néhány kis mást. Itt egy galéria, kattintásra nyílik, a nyilakkal lehet lapozni benne, és vannak magyarázó szövegek is a képekhez:
Érdemes mindazokkal szóba állni, akikkel ott-tartózkodásunk során tangenciánk van, tőlük sokat tudhatunk meg a helyi életről, tippeket is adnak, mindenki nagyon kedves, segítőkész, de nem túlzottan az. Kicsit úgy tűnik, mintha ezek az emberek a bajt akarnák kerülni, ők a megélhetésükért dolgozni jöttek Dubajba, inkább készségesen válaszolnak, mint hogy esetleg bajba kerüljenek – kicsit megindító ezt látni, de lehet, hogy csak én gondolom túl.
Dubaj ugyanis fantasztikusan multikulturális, több száz nemzetiség él itt. Sőt, ők jelentik a túlnyomó többséget és a munkaerőt is. A városban helyit, mármint őslakost, alig látni. A helybeliek ugyanis kitűnő körülmények között élnek, de a mindenféle munkások és a turisták nyüzsgésétől elzártabb részeken. Kicsit olyan érzete is van a dolognak, hogy más dolgozik nekik, meg turistaként is hozza a pénzt, ők meg flottul élnek az egészből. De azért persze, ez nem egészen így van, semmi nem ilyen egyszerű. Megdöbbentő tény azért, hogy a tízmilliós országnak összesen egymillió őslakosa van – a többi kilenc millió azért jött, hogy megélhetést találjon. A megélhetés pedig többnyire azt jelenti, hogy kemény munkával fejlesztik az Emírségeket, annak az egymilliónak.
Dubajban is érdemes a futurisztikus városrészen kívül a lerobbantabb területekre is ellátogatni. A díszletek mögött, nem is annyira eldugva él, igen szerény körülmények között a lakosság kilencven százalékát kitevő vendégmunkás sereg. Az is közkeletű, de az is hülyeség tehát, hogy Dubaj kizárólag a csillogásról és a luxusról szól. Elég sok helyitől érdeklődtem és mint elmondták, a munkásokkal eléggé keményen bánnak munkaadóik, az alkalmazottak pedig a legtöbb esetben még csak nem is egy szobát bérelnek, hanem csak egy ágyra futja. Mindannyian ugyanazt mesélték: körülbelül a nap felét ledogozzák, a második felében utazás a szállásra, evés, zuhanyozás, telefonálás a szegény országokban hagyott családtagjaiknak és alvás. A városba szinte soha nem járnak ki, anyagilag sem engedhetnék meg maguknak, évekig dolgoznak itt, hogy az összekuporgatott pénzzel aztán hazamenjenek, egyikőjük sem akar maradni, de ha akarna sem tudná finanszírozni. A taxisok például egységesen tizenkét órát dolgoznak, minden egyes nap, szabadnap nincs, átlagban öt évig maradnak, öt-hatan laknak egy szobában. Más munkakörökben heti egy szabadnap jár. Az ő városrészeik tele vannak nem szabad szobákat, hanem szabad ágyakat kínáló hirdetésekkel. De mindannyiuknak még ez is jobb élet és több remény, mint ami elől idejöttek.
Az őslakosok közben szinte mind üzletemberek lettek. A férfiak legalábbis. A legjellemzőbb az, hogy építkezési cégük és/vagy szállodájuk van. A nők pedig jellemzően az államigazgatásban dolgoznak. A minimális keresetük havi ötezer dollárnak felel meg, sokan teljesen ingyen kapnak lakást, és ingyenes az egészségügyi ellátás is. Számukra a munkaidő jellemzően hat óra. A hétvége itt péntek szombatra esik.
Ami az ország rohamléptekkel való fejlődését illeti, vannak úgynevezett szabad övezetek, ahol külföldiek szabadon eszközölhetnek befektetéseket, a többi részen azonban minimum 51 százalékban a helyi tulajdonost is be kell venni. Ez is közrejátszik abban, hogy a legtöbben üzletemberré váltak. Az országban pedig, amely szinte teljes egészében sivatag volt, turista mágnes metropoliszok épültek fel az olajkészletek felfedezése után, a nincstelenekből pedig dúsgazdag emberek lettek és átlagosan mindegyikük jólétén kilenc vendégmunkás dolgozik.
Érdekesség még, hogy összesen két román idegenvezető van Dubajban. Egyikükkel meg is ismerkedtem, hosszú ideje él itt, évente egy hónapra megy haza, és amúgy unott.
Összességében így foglalta össze a helyzetet egy Egyiptomból jött másik idegenvezetőnk "egyik nap hazamész az apró kis lyukba ahol élsz, másnap kilépsz az erkélyre – puff, máris ott egy új felhőkarcoló, ami a világon a legmagasabb, meg a legezebb - legazabb, tegnap még sehol nem volt, azzal indulsz a napi köreidet róni, hogy neked is egy kicsit jobb legyen, mint a hazádban".
