Megint ott az a tag: mindig piros-sárga-kék sapkában jár, amin emellett külön román zászlót formázó felvarró is van, továbbá mindig piros-sárga-kék övvel (bár azt hiszem, eredetileg sál az) vannak átkötve a derekán az amúgy szedett-vedett göncei. Remek kép, sőt, a múltkor, teljes díszben, mint mindig, épp kukákból szedegetett ki ezt-azt ez a két lábon járó Románia (de nem fotózom, mert a személy megalázása nem cél).
Most is épp ott úl, egy betonizén, sütteti magát a napon – amikor hirtelen elmegy mellette egy láthatóan szintén nehéz sorsú másik. Ez utóbbinak a koszos sapkáján a magyar címer virít, alatta írja, hogy ''Hungary''. Remek kép, és ő ide jön, ahol én vagyok most, azaz egy gyorsétkezde teraszára, és az itt lévő hamutartókból szedegeti ki a csikkeket ez a két lábon járó Magyarország (de nem fotózom, mert a személy megalázása nem cél)..
Na, látom, régiók találkozója van. És nemzeti érzület, szegénység, meg stagnálással vegyes békeszerűség. Pontos ez az egész. És teljes.
Találtam viszont más illusztrációt. Ugyancsak ma, szintén itt, a városban. Megint olyan jellemző és groteszk az utóbbi években ez a sok nemzeti színezés, mind magyar, mind román területeken – és közben, mint a táblán is írja, figyelem, hull a vakolat. Esik szét körülöttünk minden – ma már ez jellemzi ezt a várost is, Nagyváradot, hiába sápítoznak ennek kimondása ellen is a szürke önámítók –, de közben mindkét oldal nagy büszkén lobogtat. Fejre nemzeti bohócsipkát, a gönceinket nemzeti színekben ocsmánykodó és profánkodó sállal átkötni. Letűnt korok kukáiban és hamutartóiban kotorászni a maradékok után.
És élvezni, basszus, még élvezni is ezt. Ahogy már megint élvezi a többség.