Előkerültek itthon, nálam régi fényképek arról a légi balesetről amelynek számos durva, de a korszakra jellemző részlete van.
Kezdetben annyira igyekeztek titkolni a tragédiát, hogy az egyetlen hírnök kérésére nem indítottak mentőakciót a Kolozs és Bihar megye határán a téli hidegben a hegyen rekedt túlélők felkutatására, így aztán a hírvivőn kívül végül mindenki más meghalt. E titkolózás furcsa ellenpontozása, hogy utána viszont még évtizedekig ott voltak a lezuhant és szanaszét tört gép roncsai, arra kirándulva bárki láthatta ezeket.
Kétszer is láttam én is, több év eltéréssel, persze a maradványokból mindig egyre kevesebb volt. Legutóbb 2005-ben kirándultam arra, a rekiceli vízeséshez, el is felejtve ezt az egész tragédiát, úgyhogy akkor megint megdöbbentő meglepetésként ért, hogy pont elmentünk két emléktábla mellett. Ha jól emlékeszem, abban az évben már a repülőgépből semmi nem volt a helyszínen, csak az emléktáblák.
A most előkerült fotók közül tehát a táblákat mutatókat én készítettem, az említett esztendőben, a roncsokról készült felvételek pedig a családi archívum részei, az 1970-es évek elején fotózta ezeket valaki, egy kiránduláskor, vagyis nem sokkal a lezuhanás után. Itt vannak tehát a fotók, lennebb pedig a történet.
Az összes forrás szerint ködös idő volt 1970. február 4-én, amikor huszonegy személlyel a fedélzetén Bukarestből Nagyváradra tartott a TAROM RO-35-ös számú járata. A Vigyázó-hegységben (Vlegyásza, vagy Kalota-havas) csapódott a földbe a menetrendszerinti utat teljesítő Antonov 24-es gép.
Úgy tudni, a tizenöt utassal és hat főnyi személyzettel érkező repülő Kolozs megyéből épp átért Biharba, amikor
a pilóta rosszul mérte fel hogy hol járhat, és azonnal megkezdte a leszállást, úgy gondolva, hogy Nagyvárad fölött lehet. Legalábbis ez az ok látszik a legvalószínűbbnek. Ugyanis a történések teljes összegzése sosem került nyilvánosságra: a katasztrófa bekövetkezte után minden vonatkozó információt visszatartottak a hatóságok, az 1989-es rendszerváltás után pedig az egyik áldozat özvegye, a nagyváradi Aurora Şinca kezdett saját nyomozásba, hogy megtudja, mi okozta férje és a többiek halálát.
A hölgy jutott olyan információkhoz amelyek szerint a pilóta, aki Gheorghe Maurer miniszterelnök gépét is vezette előzőleg, nagyon bízott a saját rutinjában, ezért amikor a látótávolság már zéró volt, annak dacára is folytatta a leszállást, hogy a földi irányítás figyelmeztette őt. Jelezték neki, hogy túl alacsonyan repül, azonban kikérte magának a kioktatást. Néhány perccel később a gép a földbe csapódott a hegyekben. Tizennégyen azonnal meghaltak, heten viszont túlélték, és az utolsó pillanatig a mentőcsapatok megérkezésében reménykedtek.
Egyedül a nagyváradi Sarkadi Sándor volt mozgásképes a baleset után, ezért egy patak folyását követve egyedül indult el, le a hegyről. A következő nap hajnalán ért el egy házhoz az erdőben, onnan kértek aztán segítséget. Viszont a hatóságok nem indították el a mentőcsapatokat, a környékbelieknek is megtiltották, hogy a helyszínre menjenek. Három nappal később kezdték meg a mentést – akkorra a hegyen várakozó összes személy megfagyott.
Erre a halálnemre utal az is, hogy éppen annyi olyan holttestet találtak végül, amelyen nem voltak külsérelmi nyomok, ahányan a segítséget kérő férfi szerint túlélték a becsapódást.
Sarkadi Sándor egy törött lábbal és egy törött karral úgy tette meg az utat lefelé, hogy egész éjszaka inkább csak kúszott, javarészt a patak medrében, hogy el ne veszítse szem elől a biztosabb lejutást ígérő vízfolyást. Úgy tudni, amikor a menedékházhoz ért, három szót tudott kimondani: „felfelé, patak, repülő”. Sarkadi akkor 43 éves volt, és miután leért a hegyről, és segítséget kért, a bánffyhunyadi kórházba vitték. Ám maradandó mozgásszervi károsodást szenvedett, nem folytathatta munkáját a nagyváradi Viitorul gyárban, kénytelen volt a testi fogyatékkal élők szövetkezetéhez átmenni dolgozni. A végül egyetlen túlélő később családostól Németországba költözött Nagyváradról.
A többiek hozzátartozói lezárt koporsókban kapták meg a holttesteket a hatóságoktól, a halotti anyakönyvi kivonatban mindegyik esetben az állt, hogy a halál oka munkahelyi baleset. Nemhogy a légi katasztrófát nem említették, hanem azt sem, hogy többek halálát a kihűlés okozhatta. Munkahelyi balesetnek azért sorolhatták be ezt, mert a gépen utazók közül a legtöbben hivatalos ügyekben jártak a román fővárosban.
A kommunista rezsim vizsgálóbizottsága végül azt állapította meg, hogy Andrei Brătulescu pilóta hibájából történt a baleset. Az ereszkedés, majd később a leszállás megkezdése előtt fel sem vette a kapcsolatot az irányítótoronnyal, annyira biztos volt a dolgában, amikor pedig onnan kapott figyelmeztetést, valószínűleg az időközben beállt stressz miatt is válaszolt idegesen. Akkorra ugyanis
a géppel már több mint száz fenyőt letarolt a hegyen, majd egy sziklának is nekicsapódott a repülő. Az egykori miniszterelnök volt pilótája ekkor még megpróbálta az átstartolást, vagyis felrántani a gépet, de ez már lehetetlen volt. A gép már nem jutott elég felhajtóerőhöz, és az utolsó fák letarolása után belevágódott a hegybe, ahol két nagyobb darabba tört, ezek pedig több kisebbe.
A vizsgálóbizottság azonban nem rekonstruálta a helyszínen a történteket, és azt sem derítette ki, miért a nevezett pilóta vezette a gépet, amikor egyes hírek szerint másnak kellett volna szolgálatban lennie. A magán nyomozást végzett özvegy szerint Brătulescu egyszerűen visszaélt azzal, hogy politikai kapcsolatai voltak, és úgy ült be a pilótafülkébe mintha egy taxiba vágódott volna be, ugyanis lánytestvérének nyugatról behozott ruhákat és parfümöket akart vinni Váradról. Később egyébként a pilóta testvére, Elena Brătulescu azt javasolta Aurora Şincának, aki az egyik áldozat felesége volt, hogy maradjanak kapcsolatban, de utóbbi azt válaszolta, hogy képtelen lenne erre, mert nem tarthat fenn jó viszonyt olyannal, aki a nomenklatúra része, és önkényesen rendelkezik javak és emberek fölött.
A baleset helyszínére elsőként érkezők között volt az egyik áldozat családjának barátja, Alexandru Nevelici élesdi üzemorvos. Ő azt mondta Aurora Şincának, több olyan holttestet látott, amelyek nem voltak összezúzva, és a kihűléses halál nyomait látta rajtuk. Fél évvel a tragédia után Sarkadi Sándor is hasonlóról számolt be, de bővebben csak az 1989-es fordulat után volt hajlandó beszélni az eset részleteiről. Azt állította, a gép lezuhanása után többen éltek még. Akik szörnyethaltak a becsapódáskor, azok a legénység tagjai voltak, valamint néhány utas, mindenki másnak volt még esélye, bár a többiek a sérüléseik miatt mozgásképtelenek voltak. Addig vártak a segítségre az akkor még kemény télben, a hegyen, amíg el nem érte őket a szándékosan késleltetett mentés miatt a fagyhalál.
Alighogy befejeztem ezt a blogbejegyzést, már írhatom is a frissítést hozzá.
Ugyanis épp csak pár órával azelőtt, hogy élesítettem volna ezt a bejegyzést, történt egy újabb olyan eset, amikor szintén Bukarestből szintén Nagyváradra tartó, ugyancsak TAROM-gép pilótája ugyancsak nem vette figyelembe a földi irányítás jelzéseit, és ezért gondja adódott. A TAROM RO 627-es járata, egy Boeing 737-es, 79 utassal a fedélzetén szerda este már megérkezett Várad fölé, de végül nem tudott leszállni, és inkább Kolozsváron landolt. A repülőgép a szeles időben északi irányból közelítette meg a váradi repülőteret, annak ellenére, hogy az irányítótorony a déli megközelítést javasolta, hogy a szélirány kedvezőbb legyen. A parancsnok ennek ellenére a kedvezőtlenebb irányból való megközelítést választotta, végül a szél miatt nem tudta letenni a gépet. Átstartolt, és nem is kísérelt meg újabb leszállást Nagyváradon, pedig a reptér képviselője szerint az irányítótorony utasításait követve ez lehetséges lett volna. Tény ugyanakkor, hogy ilyen esetekben a döntés joga tényleg a pilótáké, azt nem lehet felülbírálni. Egyébként az átstartolás nem kirívó történés, mégis meglehetősen ritka: 1000-ből 1-5 esetben fordul elő.
