Szinte mindenki tudja, hogy két évtizeddel ezelőtt mint csinált éppen ezekben a napokban, s közben mire gondolt.
Holnap lesz pontosan húsz éve, hogy Temesváron kitört az, ami akkor és ott még forradalom volt. És onnantól tele van mindegyikőnk történetekkel, beégett emlékképekkel.
A múlt arcai közül: Nicolae Ceauşescu, Ion Iliescu, Traian Băsescu, Emil Boc, Adrian Năstase, Mircea Geoană
Én például sok minden más mellett olyanokkal, ahogy a Kossuthon bemondott hírek közötti órákat fel-alá járkálva, Tőkésért aggódva tölöttük - aztán már magunkért és mindenért aggódva is. De szent tűz, kilolthatatlan láng lobogott már bennünk ezekben az órákban. S akkor ebben még igazán nem volt semmi irónia.
Aztán ahogy arra vártunk, mikor lehet bemenni a városba tüntetni. És ahogy a forradalom teljében is jártak a buszok, a villamosok, amelyekkel szépen beutazhatott az ember a központba.
Meg ahogy később, hazatérve lementem a pincébe megnézni a kazánban a tüzet, s amikor közben csengettek, tudtam, hogy megjöttek a szekusok értem - ahogy biztosan sokakért ezekben az órákban, napokban. S lehet, hogy a családot is kivégzik majd, ha ajtót nyitnak. De csak tejet hozott valaki.
Meg ahogy éjjeleken át alig aludtunk az euforikus izgatomtól és a boldogságtól. Ahogy tombolva táncot járt bennünk a tudat, hogy most kezdődik az élet. Kifulladásig járta. Azaz még hetekig.
És ahogy pár nappal később éppen a karácsonyfa leeső díszeit rakosgattam vissza, miközben a tévében Ceauşescuék kivégzésének andalító, bensőségesen megnyugtató, páratlanul ünnepi képsorai peregtek. Ahogy arra gondoltam közben: lehet, hogy talán nem is ők azok ott véresen, elképzelhető, hogy ez megint valami diverzió, de ennek mégiscsak kisebb az esélye. És amint azt a piros üveggömböt épp az alsó ágra helyeztem, amit idén is oda fogok, éreztem: karácsonykor más halálának örülni ezúttal igencsak bocsánatos bűn - sőt, talán jó cselekedet.
Meg ilyenek. Ezer van mindenkinek.
Akik az elmúlt húsz évben nem kérgesedtek és/vagy butultak el teljesen, illetve nem lettek részei a gépezetnek valamelyik párt szolgálatába állva, azok most őszintén elgondolkodhatnak, és tekintetüket nyugodtan körbejártatva szétnézhetnek.
1989-hez képest igazán sok és fontos változást láthatnak, ez tagadhatatlan. De 1990-hez képest már korántsem annyit.
Milyen furcsa amúgy, hogy épp holnap, a forradalom kitörésének ilyen nosztalgikusan-szomorkásan kerek évforulóján iktatják be hivatalába a román államfőt.
Aki maga is kommunista volt. Sőt, aki annak idején szállításügyi miniszterként intézte azon bányászok Bukarestbe utaztatását, akik - alig fél évvel a forradalom után, 1990 júniusában - már emberéleteket sem kímélve szét is verték a neokommunista hatalom elleni tüntetéseket Bukarestben.
És ennek az államfőnek most, alig pár napja egy olyan ember volt az ellenjelöltje, aki mögött pedig azok állnak, akik húsz éve elérítették a forradalmat, átvették a hatalmat - amely igazából azóta sem került ki a kezükből. Húsz év alatt sem.
E két évtized során volt még pár esélyünk, néhány reményünk. Aztán meg nagy csalódásunk. És most azt láthatjuk, hogy mára egy sem maradt. Sem reményből, de még csalódásból sem. Ma már teljesen egyszínű a politikum, abszolút egyforma az a többpártrendszer, monolitikus az a pluralizmus is, amelyre - a szabadság, az utazások, a déligyümölcsök, a rendes tévéadások és miegymás mellett - annyira vágytunk. Nincs kiben csalódni, mert épp minden messiás kizárólag a saját ügyeit intézgeti valahol.
Tőkés László - akinek a kapcsán húsz évvel ezelőtt épp ezen a napon indult a forradalom - már rég csakis a maga útját járja, amely körbe-körbe viszi. S már sok-sok éve jobb is, ha nem zavarjuk bóklászásaiban a régi ikonunkat, remélve, hogy akkor ő sem fog minket.
Az RMDSZ pedig még sokkal régebben eltévedt valahol Bukarestben. S aztán mindenhol. Állítólag egyesek szokták még látni, ahogy a kormánypalotánál koldul. Máskor meg odabent a folyosókon viháncol, mikor milyen társasággal.
Aztán volt még Emil Constantinescu és csapata. Akit valóban hagytak játszani, de akit csak játszani hagytak azok, akik ma is a hatalmat alkotják. Akkoriban például épp Băsescu és a mostani pártja igyekezett fékezni a koalíciós kormányban minden előremutató intézkedést. Képviselve egyúttal és lényegében Iliescuékat abban a rezsimben, amelyet épp az ellenük való tiltakozásképpen választott meg az ország.
Aztán volt még egy ügy, amit ide sorolok. Maga Băsescu megválasztása öt évvel ezelőtt. Akkor már sejtettük, hogy ő azért nem igazi alternatíva, de Adrian Năstasétól mindenképp szabadulni kellett, meg aztán úgy tűnt, hogy most vagy soha. De persze mindig úgy tűnik.
1989. december 16-án is úgy tűnt, még akkor is, ha mi csak egy nappal később értesülhettünk arról, hogy mi zajlik Temesváron.
Egy másik érdekes egybeesést felvillantva megmutatom azt a hírt, amelyre épp ma leltem rá. 1989. december 14-én, azaz két nappal a forradalom kitörése előtt Heltai András, az MTI akkori tudósítója a következőt jelentette Washingtonból. "Nicolae Ceauşescu rendszerének a megdöntésére két lehetőség van: a főtitkár által most bűnbakoknak kikiáltott belső szövetségesek összefogása ellene, vagy általános tömegmegmozdulás, amely számíthatna a világ támogatására - írta a The New York Timesban csütörtökön megjelent cikkében Katherine Verdery, a John Hopkins Egyetem tanára. A Nyugat nem támogatta a Moszkvától függetlennek tekintett román rendszer ellenzékét - ennek a ténynek is betudható, hogy a többi kelet-európai országgal ellentétben Romániában alig van múltja és tapasztalata az ellenzéki szervezkedésnek. (...) »Nicolae Ceauşescu legutóbb egyes vezető minisztereit tette felelőssé az áruhiányért, abban a reményben, hogy az ellene irányuló közutálatot a bűnbakokra irányíthatja. Ha valóban tisztogatást kezd el közvetlen munkatársai között, azok összefoghatnak és megbuktathatják. Ám egy ilyen új vezetés aligha lenne igazán reformista« - fejti ki cikkében a változtatás egyik lehetőségéről. A másik lehetőség a tömegek spontán megmozdulása, amelyet a biztonsági erők szinte bizonyosan levernének. A világ felháborodása azonban hozzájárulhatna a diktatúra megbuktatásához, amely saját népét gyötri és Európa szégyene."
Szóval ezt írták akkor. Két nappal a forradalom kitörése előtt.
És az is érdekes, hogy mindkét forgatókönyv bejött.
Alig 48 órával később ugyanis elkezdődtek a tömegtüntetések, majd a megtorlások Temesváron. Azaz "a tömegek spontán megmozdulása", amelyet a biztonsági erők tényleg megpróbáltak leverni.
Csakhogy közben Bukarestben a saját munkatársai vették át a hatalmat Ceauşescutól, azaz megbuktatták őt. Tehát beékelődött a képbe a forradalom mellé a palotaforradalom is. És onnantól egészen máig nézhetjük, ahogy bejött ez is: "ám egy ilyen új vezetés aligha lenne igazán reformista".
Hát, egyebek mellett ilyesmik járnak a fejemben most, amikor húszéves a forradalom. És pár nap múlva a puccs is ennyi idős lesz.
Ha jól emlékszem, Iliescuék és a hatalomátvételük ellen már 1989 decemberében voltak kisebb tüntetések. Úgyhogy akkor már sejtettük, hogy még jóideig a félig megbuktatott rezsim emberei lesznek a kormányrúdnál.
De hogy részben még húsz évvel később is?! Sőt, ma már hatalmon is és ellenzékben is ők vannak. Fuáj!
Ha ezt akkor előre tudtuk volna, azt hiszem, nem bírtuk volna ki ennyi ideig.
Persze azért attól, hogy kibírtuk, nem vagyunk mindannyian hősök. Hanem inkább hülyék. Akiknek azért legalább tiszta a lelkiismerete, a látása, sőt még csak a nyelve sem koszos. Hogy finoman fogalmazzak. És mindent egybevetve kifejezetten jó ez így. Sokkal jobb nem is lehetett volna. Hiszen emlékezzünk: ez az egész húsz év Romániában repült el fölöttünk.
És mások fölött is. Úgyhogy a remény még él: egyszer csak kihalnak. Ez az utolsó megoldás, amiben még hinni lehet. Még most is, húsz év után is csak ez...
De persze aztán jön az újabb kérdés: és mi lesz a sarjaikkal, akik már ott viszik a bizniszt az öregeik oldalán? Nos, nem tudom. Ez a következő húsz év tematikája.
