Felemásra sikeredett a Rövid Dráma Fesztiválja, ha az olyan magyar produkciókat tekintjük, amelyek érdekesebbnek ígérkeztek.
Alapvetően most is román nyelvű előadások jellemzik ezt a váradi eseménysorozatot, amely a maga nemében egyedi az egész országban - s a román társulatok többsége általában erős is. Ami a program magyar részét illeti, két olyan produkció volt, amely igazi csemegének ígérkezett. Gianina Cărbunariu mady-baby című darabját a temesvári magyar színház művésze, Borbély B. Emília adta elő, egy mikrobuszban, amely a nézőkkel és a színészel együtt a városban körözött közben. A másik Hobo műsora, a Csavargók tízparancsolata volt. De biza mindkettő másfajta meglepetéseket is okozott, mint amire számíthattunk.

A mady-baby előadása kifejezetten jó volt - csak sajnos maga a darab csapnivaló. Az egyszemélyes dráma számára tökéletes - és tökéletesen ki is használt - környezet volt a mikrobusz. Borbély B. Emília pedig mindent kihozott az egészből, amit csak lehet. A miliő és az alakítás adta meg a varázsát.
Mert sajnos maga a nyersanyag még középszerűnek is gyenge. Egy fiatal román lány története, akit külföldre vetődve prostituálnak, s a jólelkű kislány a bűn mocsarában fullad meg. Phe! Manapság ez már a na és? kategóriába tartozik. Tucattermék az ilyen: hasonló sztorit rengeteget találni, színdarabok, filmek, ponyvák szólnak ilyesmikről. Semmi újdonság. Már a témaválasztás is közhelyes, ahogyan megírta, az méginkább az. Ha nem lett volna a buszos megoldás, teljesen szürke produkciót láthattunk volna, szerintem színpadon az ilyen szintű darab már eleve cikinek számít.
De mondom: a temesvári magyar társulat ügyesen dolgozott a nyersanyagból, s többet hozott ki belőle, mint amennyi benne volt. A kis busz utasterében volt feszültség, empátia, interakció, s egy kis katarzis is. Én speciel mindigi szerettem buszozni - ez meg aztán főleg jó utazás volt.

Semmi sem mentheti viszont azt, amit a másik ínyencségnek tartott programpontként Hobo produkált. Földes Lászlót szeretjük - pontosabban határozottan úgy emlékezhettünk az elmúlt évtizedeken átpillantva, hogy szeretjük. Hobo azonban nem szeret sem minket, sem a saját darabját, meg egyáltalán: mocskosul unja már az egészet - legalábbis ezt mutatta be tegnap este Váradon.
Ennél kínosabb produkciót még nem láttam tőle. Próbáltam a régi Hobo iránt érzett rokonszenvvel és tisztelettel nézni a kínlódást, de még azt sem hagyta.
Már a belépőjénél látszott, hogy itt valami nincs rendben. Azóta sem jöttem rá, hogy pontosan mi: vagy tényleg elfáradt már, vagy rossz napja volt, vagy egy hakninak is gyenge kötelező gyakorlatnak vette az egészet, vagy fájt valamije. Arra is gondoltam, hogy előadás előtt talán kicsit túlságosan bemelegített pár felessel, de állítólag nem iszik.
Szóval nem tudni, mi volt ez. De talán jobb is.
A mozgása olyan volt, mintha végig azon gondolkodott volna, hogy hagyja az ördögbe az egészet, s a következő pillanatban levonul a színpadról, hazamegy. A szövegébe annyiszor sült bele, mitha előadás közben írta volna meg magát a darabot. Improvizációval sem próbálta soha elütni a sok kellemetlen törést, hanem egyszerűen és unottan várt, amíg eszébe jut a következő sora. Még a kellékeket sem mindig találta meg a helyükön a megfelelő pillanatokban. A nagyszerű dalaiból csupán halvány impressziókat mutatott: a közismert, tipikus mozdulatait csak imitálta, sőt, inkább akaratlanul parodizálta, éneklés helyett meg csak pianóban összecsapta az egészet, mintha csak próbálna épp. A régi tűz helyett valami zárlatos rezsó fénye lobogott benne.
A darabból sokszor zavaróan kiszólt, disszonáns poénokkal próbálkozott, a Megasztárt, az RTL Klubot emlegetve törte meg az amúgyis csak bátortalanul ki-kibontakozó hangulatot. Később a nézőkkel személyeskedett, meg teljesen mellékesen arról beszélt a színpadon, hogy miért nem szereti, ha előadás közben fotózzák. Szóval még a sztárallűr is megvolt. Csak maga a sztár nem jött el. Hobo nem volt sehol. Pedig vártuk, igazán.
Szinte együttéreztem vele, amikor az árnyéka végre levonulhatott a színpadról. Látszott, hogy már az elejétől a végét várta.

Jellemző, hogy a Hobo-est egyetlen feledhetetlen pillanatát sem magának az előadónak köszönhettük, hanem egy eszement nézőnek. De azon legalább nagyon jól lehetett szórakozni még órákkal később is. Egyenesen felüdülés volt, ezúton is köszi az illetőnek, hogy kiszabadított a kínos-csalódott feszengésből.
Hobo épp Istenhez akart szólni, tekintetét a magasba emelte (az erkélyen lévő széksorokig jutott vele), majd a teremtőhöz intézte dörgő szavait. Az egyik zseniális néző az erkélyen viszont talán azt hitte, hogy Hobo a terem akusztikáját ellenőrzi épp, úgyhogy visszaszólt neki a színpadra. S mivel az akusztika valóban jó volt, az egész nézőtér hallhatta. A kis párbeszéd így hangzott:
(Hobo Istenhez, drámai hangon, a fenti széksorokra meredve) "Hé, te ott fent! Hallasz engem?!" (Néző, fentről, hülye fejhangon, de vérkomoly hangnemben) "Igen!"

:D

Na, ezen még maga Földes László is nevetni kezdett, a szemét dörgölve, egy pillanatra feledve Istent és az összejönni sehogyan sem akaró drámai hangulatot.
És mi is feledhettük pár pillanatra Hobo kínlódását. Jót röhöghettünk: előbb jóízűen, a blődlin, aztán még gyorsan, észrevétlenül odatoldva egy keveset, de már azon, hogy mi zajlik a színpadon ma este.
Sajnos ez volt az előadás legnagyobb csattanója. Kár Hobóért, na.

Ennyit tehát arról, milyen íze volt végül az idei két magyar ínyencségnek.
Ám maga a Rövid Dráma Fesztiválja nem csak ez. Még tart, még van belőle pár nap, akit érdekel, annak érdemes belenéznie.
S van egy olyan érzésem, hogy még több van ebben az egészben. Szerintem jövőre jobb lesz. És nem csak azért, mert akkor majd az önkormányzat is beszáll pénzzel, meg akkorra a színház felújítása is készen lesz, meg jövőre nemzetközivé teszik a fesztivált. Hanem ezen anyagi természetű ügyeken túl úgy érzem, van ebben potenciál. Magában a formátumban és abban a tartalomban is, amivel megtöltik. Dacára annak, hogy nem mindig sikerül jól minden egyes produkció.

Ja, és még valami: a publikum egy részének meg úgyis mindegy.
Most is láthattuk - meg mindig - azt a jelenséget, ami főleg a váradi magyar közönség egy szegmensére jellemző: kivétel nélkül minden előadás végén hosszasan vastapsolnak, aztán felállva is még tovább, aztán leülve, ütemet váltogatva még és még - véget nem érően elszórakoznak ezzel, ha tetszett a darab, az alakítás, ha nem, ha értették, ha nem. Szerintem provinciális szokás: épp azt mutatja, hogy sokaknak mindegy, mi van műsoron, ők ugyanis tapsolni járnak oda. Alig várják, hogy a darabnak vége legyen, mert nekik leginkább utána lehet egy jót szórakozni. Valójában magukat éljenzik hoszasan, hogy milyen ügyesek, mivel végiülték az egészet, és magukat tapsolják szanaszét, hogy milyen cizelláltak, hiszen elmentek egy kulturális eseményre és láttak színészt munka közben.
Utána függöny. Kultúra ki- és lepipálva.